kepzomuveszeti-gyujtemeny
A képzőművészeti állandó kiállítás átmenetileg nem áll a közönség rendelkezésére!
Képzőművészeti Gyűjtemény
Mint a Szeged Városi Múzeum szépművészeti osztályának 1902 és 1952 között vezetett lajstroma is bizonyítja múzeum képzőművészeti állományának gyarapítása már az 1850-es években elkezdődött. A legkorábbi szerzemény az 1851-es dátummal bejegyzett I. Ferenc Józsefet ábrázoló arckép, mely Vastagh Sándor János szegedi művész alkotása.
Az 1879-es híres-hírhedett szegedi árvízkatasztrófa döntő hatással volt a város, s ezen belül a városi képzőművészeti gyűjtemény jövőjére nézve. Somogyi Károly esztergomi kanonok városnak felajánlott nagylelkű ajándéka nem csupán egy, a kor viszonylatában is jelentős könyvtár alapjait teremtette meg, hanem – a könyvtáralapító szándéka ellenére – egy rangos múzeum lehetőségét is. Az árvíz utáni újjáépítések kapcsán, a városi tanács neves mesterek foglalkoztatásával igyekezett a megnyitásra váró múzeum festészeti anyagát gyarapítani. Ekkor került a városi múzeum kollekciójába Petrovics László „Szegedi árvíz, 1879” című négydarabos panorámakép-sorozata, illetve 1895-ben Roskovics Ignác „Szeged szebb lesz mint volt” című árvízi témájú alkotása. 1894-ben jutott a városi gyűjteménybe Spányi Béla „Erdő szélén” című festménye, illetve két évvel később, 1896-ban Margitay Tihamér „Párbaj után” című tekintélyes vászna. Legjelentősebb szerzemény azonban ebben a periódusban Munkácsy Mihály „Honfoglalás” című monumentális festményének 1892-93-ban készült nagy színvázlata, melyet 1895-ben vásárolt meg a város közvetlenül a művésztől. Munkácsy művének méltó párdarabja Vágó Pál 1902-ben szerzeményezett nagyméretű árvízi képe.
1937-ben adományozta Ambrozovics Dezső budapesti műfordító és műgyűjtő a több mint 250 műtárgyból álló kollekcióját a múzeumnak. A gyűjteményben jelentős számban található olyan magyar művészettörténet szempontjából kiemelkedő alkotó mint Aggházy Gyula, Bihari Sándor, Hegedűs László, Keleti Gusztáv, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József vagy Rudnay Gyula.
1960-ban a múzeum a Szépművészeti Múzeumtól megkapta Csánky Dénes 131 festményből álló hagyatékát, amelynek révén többek között Aba-Novák Vilmos, Derkovits Gyula, Iványi-Grünwald Béla, Ligeti Antal és Perlmutter Izsák festményekkel gyarapodott a gyűjtemény.
Az 1960-as évektől kezdődően a képzőművészeti gyűjteménybe a múzeum viszonylag rendszeres vásárlásai és a Művészeti Alap ajándékozásai révén a kortárs magyar képzőművészeti irányzatokat és törekvéseket reprezentáló alkotások kerültek. Ennek eredményeképpen reprezentatív művekkel rendelkezik olyan alkotóktól, mint Csáky-Maronyák József, Frank Frigyes, Kohán György, Miháltz Pál, Novotny E. Róbert vagy Vén Emil. Kiemelten folyt a Szegeden élő képzőművészek munkáinak gyűjtése is, elsősorban a szegedi Nyári Tárlatokon, valamint a Táblaképfestészeti Biennálékon történt vásárlások révén.
Az 1990-es politikai változások, miként az élet oly sok területén, a múzeumi vásárlások terén is megszorító intézkedéseket eredményeztek. Elmaradtak a Művelődési Minisztérium, valamint a Képző- és Iparművészeti Lektorátus nagy volumenű műtárgyvásárlásai, és a múzeum csupán alkalmanként vállalkozhatott egy-egy alkotás megvásárlására. Ebben a helyzetben különösen felértékelődött az adományok szerepe, s ezért számít különösen rangos eseménynek az a maga nemében szinte egyedülálló jelenség, hogy a múzeumi gyűjteménybe került Vinkler László festőművésznek, a szegedi képzőművészeti élet doyenjának szinte teljes életműve, melyet a művész özvegye ajándékozott a Móra Ferenc Múzeumnak. Ez, a jövőbeni művészettörténeti kutatás számára valóságos kincsesbányát jelentő kollekció több mint 700 grafikai lapot, és közel száz festményt tartalmaz. 1999 nyarán, részben adomány, részben vásárlás eredményeképpen került a gyűjteményünkbe a Rudnay-tanítvány, Dobóczky Gizella festőművésznő szinte teljes életműve, és az év végén a több mint kettőezer tételes Magos Gyula hagyaték, melyben kisméretű olajfestmények, tusrajzok és nagyméretű pasztellképek egyaránt fellelhetőek.
Az állandó képzőművészeti kiállítás leghangsúlyosabb része a múzeum díszterme, ahol Vágó Pál szegedi árvízi képe és Munkácsy Mihály „Honfoglalás” című nagy színvázlata foglalja el a terem két rövidebb oldalán a teljes falfelületet.
A díszterem harmadik éke Mednyánszky László nagy méretű olajfestménye, a „Virágzó mandulafa”, mely eleven, szinte izzó koloritjával különös ékkő a Móra Ferenc Múzeum állandó képzőművészeti kiállításában.
A díszterem fennmaradó falfelületein a szegedi piktúra és az alföldi festészet olyan jellegzetes alkotóinak művei láthatóak, mint Nyilassy Sándor, Zombory Lajos, Vastagh Géza, Parobek Alajos vagy Tornyai János. A századforduló művészei közül Mednyánszky László, Zemplényi Tivadar és Thorma János művei még a díszteremben kerültek kiállításra, s a díszterem előtti folyosó ad otthont olyan jellegzetes festményeknek, mint Spányi Béla „Erdő szélén”, Újvári Ignác „Szilvás tavaszkor”, Edvi Illés Ödön „Őszi hangok a Tiszán”, vagy Csók István „Bűnbánó Magdolna” című vásznai. A folyosónak a természettudományi állandó kiállítás felé vivő szakasza biztosítja a felületet a szegedi piktúra történeti jellegű keresztmetszetének bemutatására. A szegedi festészet több mint százéves múltra tekinthet vissza. E bemutató azonban csak vázlatos áttekintésre vállalkozhat. Főként azok az alkotók szerepelnek itt, akik jelentősebb művészi eredményeket értek el, s egyúttal szervesen hozzájárultak ahhoz, hogy Szegeden modern szellemű festészet bontakozhasson ki. A történeti gyökereket vizsgálva megvilágosodik, hogy Szeged jellegzetes alföldi település, mely a földrajzi helyzetéből fakadóan predesztinálva van arra, hogy a dél-alföldi térség meghatározó metropolisza legyen. A képek egy része a környező sík vidék jellegzetes táji, emberi sajátosságait idézi: azt a paraszti világot, mely a századfordulón oly meghatározó erő volt gazdaságban, kultúrában és emberi mentalitásban. Különösen a századelő alkotóira – Zombory Lajosra, Nyilasy Sándorra – jellemző az a magatartás, mely ennek a világnak a megörökítésére törekszik.
Ebben a periódusban a szegedi piktúra még nem igazán tudta kiérlelni sajátos, egyéni karakterét, inkább az alföldi festészet egyik erős, de eredeti jegyekben szűkölködő ágának mutatkozik. Ebben a mezőnyben talán Szőri József munkássága számít kivételnek, aki sajátos posztimpresszionista megoldású vásznaival a kor nemzetközi festészeti törekvéseivel mutat párhuzamokat („Interieur”, „Dolgozó parasztasszonyok”).
A két világháború közötti időszakra esik az önállóbb érvényű művészet kialakulása. Az itt dolgozó alkotók figyelemmel követik az európai eredményeket, s tudatában vannak a hazai művészet progresszív törekvéseinek is. Többek között ennek is köszönhető, hogy a művészek felfedezik a városi élet sajátságos szépségeit, s megjelennek a szimbolikus kifejezési eszközök, a művekben pedig elvont, intellektuális tartalmak testesülnek meg. Elsősorban Erdélyi Mihály, Dorogi Imre, Dinnyés Ferenc és Vinkler László nevét kell ebben az összefüggésben felemlítenünk. Ők azok az alkotók, akik a maguk módján utat törnek a korszerűbb kifejezési eszközöknek, s mintegy előkészítik a városban az avantgárd művészet térhódítását.
Néhány közeli kortárs művész is helyet kap e bemutatón, azok, akik már nincsenek közöttünk. Ezekből a munkákból látható, hogy a szegedi festészetben az 1960-as és 1970-es években erőteljesen hatottak az alkotókra a különféle konstruktív és expresszív felfogások. Legpregnánsabban Dér István, Fontos Sándor, Vincze András, Veres Mihály és Kováts Margit munkái mutatják ennek nyomait. A figuralitás vonzásában alkotó művészek közül Magos Gyula és Zoltánfy István műveit kell kiemelnünk, akik mindketten a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola tanárai voltak.