Kiállításaink:

A Kiállítóház határozatlan ideig zárva tart!

Varga Mátyás (1910- 2002) a magyar színházművészet kiemelkedő  személyisége.  A világ dráma- és operairodalmának legszebb alkotásait  álmodta  Budapest, Szeged, Kolozsvár nemzeti színházainak  színpadára. Életműve átfogja  a XX.  század magyar  színháztörténetét.  Drámákhoz, operához,  szabadtéri  előadásokhoz  egyaránt  tervezett díszleteket és  a  magyar  filmművészet  is  klasszikusaként  tartja  számon. 60  éves  kora  körül  kezdett  kerámiákat  készíteni, ezeken  is  átsüt elkötelezetten színházközpontú  gondolkodásmódja. A Szegedi Szabadtéri Játékoknak 1936-tól tervezett díszleteket. Ő képviselte a folyamatosságot a Játékok két korszaka között a művészeti vezetésben. Jól ismerte a Dóm égbe hasító, kettős tornyának kihívásait, a tér szcenikai adottságait. Díszlettervezők, világosítók, festők vallják  mesterüknek.

1987. augusztus 1-jén nyílt meg Szegeden a Bécsi körút 11/a szám alatt a Varga Mátyás Színháztörténeti Gyűjtemény és Kiállítóhely. A felújításra szoruló épületet Varga Mátyás díszlettervező művész megvásárolta, s Tarnai István Ybl-díjas építész tervei szerint felújíttatta. Saját látványrajzaival, kerámiáival rendezte be, és Szeged városának adományozta. A kiállítóházat átadása óta a Móra Ferenc Múzeum működteti.

A háromszintes kiállítóház közel 300 m2-es területén Varga Mátyás hét évtizedes munkásságát bemutató látványrajzok, fali kerámiák, grafikák ölelik körbe a 85 éves Szabadtéri Játékok történetét megidéző plakátokat, fotóanyagot.

Tematikus  tárlatvezetések, színházi  nevelési programok
Csoportok számára korosztálynak megfelelő programok  kérhetők irodalom, képzőművészet, zene, színház-  és a film világából
SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG…

  • Varga Mátyás és az operaszínpad – A zenés színpad sajátosságai, dramaturgiája tárlatvezetéssel
  • Dózsa  feje… – Irodalom, képzőművészet  és a színház  műfaji  sajátosságai, magyar  írók  költők  portréi valamint Varga  Mátyás  által megformált  hősök a kiállítóházban.
  •  Kis szegedi színháztörténet- zenés tárlatvezetéssel – Az előzetesen felkészített tanulók tolmácsolásában zenei  átkötésekkel, előadásszerűen, gyertyafényben  elevenednek  meg Varga Mátyás  látványrajzai .

DRÁMAJÁTÉK- FOGLALKOZÁS- óvodásoknak,  ált. iskolai  csoportoknak

  • A betlehemi királyok  – József Attila verssorai  adventi  hangulatban  szólalnak meg, a gyermekek aktív  részvételével,  Varga  Mátyás kerámiaszobrainak  ihletésében.
  •  Matyi  bácsi meséi – ismerkedés  a   színházi   varázslatokkal:  fények,  díszletek, jelmezek  maszkok. Iciri-piciri házacska  c. mese feldolgozása mozgással ( képek,dia, zene )

TEADÉLUTÁNOK NYUGDÍJASOKNAK

  •    Illatos a mi teánk…”- Régi  sztárok, nagy színházi  pillanatok megidézése filmbejátszásokkal, hang  és képfelvételekkel, fotókkal – pl. Tolnay Klári, Jávor Pál,  vagy Gregor József, akikkel Varga Mátyás is együtt dolgozott.

110 éve született

Varga Mátyás
díszlettervező, festő- és iparművész, grafikus

Kossuth-díjas, Kiváló művész, Szeged díszpolgára
(Budapest, 1910. 12. 01 – Szeged, 2002. 10. 28. )

Életútja:
1926 – Iparművészeti Iskola
1930-1933 – Szegedi Városi Színház
1933 –  Képzőművészeti Főiskolán fametszést, rézkarcot tanul,
1935-1938 – Budapest Nemzeti Színház
1941-1944 – Kolozsvár
1944-1980 – a Nemzeti Színház vezető tervezője
1936-1939 között, majd 1959-től Szegedi Szabadtéri Játékok állandó tervezője
1939-1941 – Hunnia Filmgyár, Magyar Filmiroda
1938-2000 között közel száz magyar film és tv-játék tervezője
1952-1956 – az Iparművészeti Főiskola díszlettervező-szakának tanszékvezetője
1987. augusztus 1. – Varga Mátyás Színháztörténeti Kiállítóház megnyitása

Folyamatosan alkotott a Szegedi Nemzeti Színházban, a Fővárosi Operettszínházban és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, Debrecenben is. Jelentős grafikai munkássága mellett a nyolcvanas években kezdett a kerámiával foglalkozni.

Díjak, elismerések:
1937: Párizsi világkiállítás (ezüstérem)
1956: Érdemes művész
1957: Kossuth-díj
1982: Kiváló művész
1990: Szeged város díszpolgára
1991: SZOT-díj, Bartók-Pásztory díj
1993: A Szegedért Alapítvány fődíja
1993: A Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje
1999: Szeged, Dömötör-díj
A Nemzeti Színház Budapest és a Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja.

A szikár életrajzi adatok mögött fantasztikusan gazdag művészi alkotópálya  rejtőzködik. Munkásságát még életében két könyv (Angyal Mária: VARGA MÁTYÁS díszlettervező 1987 és Tandi Lajos: Varga Mátyás Egy életmű díszletei 1995) örökítette meg. Lugosi Döme már 1939-ben, kis füzetben méltatta a szépreményű fiatalembert, a „Dóm tér festőjét”. Számtalan tartalmas interjú, kiállításokról, színházi bemutatókról szóló írás jelent meg róla az újságok, folyóiratok hasábjain. Színházi kötetekben emlékeztek meg díszletterveiről,  elemezték  filmes  munkásságát. Dokumentumfilmek, fotók őrzik alakját. Tanítványok sora  mestereként tiszteli. Az általa létrehozott és Szeged városának adományozott Kiállítóház méltó emléket állít a  hatalmas  életműnek, s egyben átfogó képet ad  a múlt század színházi  látványvilágáról. Varga Mátyás 1930-tól a Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja. Pályakezdésétől  kötődött a város teatrumához, 1936-tól a Szabadtéri Játékokhoz. Munkássága  a színháztörténet olyan fontos  fejezete,  melynek  hatása  napjainkban  is érzékelhető. Szellemisége, életútja, példája számunkra ma is – az alkotópálya lezárása után lassan két  évtizeddel – iránymutató  lehet.


Emlékidézőnek a művészpálya  fontosabb  állomásai:

 Varga Mátyás a magyar színház- és filmművészet kiemelkedő személyisége. A világ dráma- és operairodalmának legszebb alkotásait álmodta színpadra Budapest, Szeged, Kolozsvár és Debrecen nemzeti színházaiban. Operához, drámához, szabadtéri előadásokhoz egyaránt tervezett díszleteket és a magyar filmművészet is klasszikusaként tartja számon.

Hatvanéves kora körül kezdett kerámiákat készíteni, ezeken is átsüt elkötelezetten színházközpontú gondolkodásmódja. Ösztönösen jó pedagógus volt, díszlettervezők, világosítók, festők vallják mesterüknek.

1987. augusztus 1-jén nyílt meg Szegeden a Bécsi körút 11/a szám alatt a Varga Mátyás Színháztörténeti Gyűjtemény és Kiállítóhely. A Kiállítóház épületét Varga Mátyás 1987-ben vásárolta meg, alkotásaival berendezte, majd Szeged városának adományozta. A falakon, a belső terekben, a kertben látványrajzai és kerámiái a hatalmas életműből villantanak fel epizódokat.

Díjai között szerepel a Párizsi világkiállítás ezüstérme 1937-ből, az 1957-ben neki adományozott Kossuth-díj. 1990-ben Szeged város díszpolgára lett, 1993-ban átvehette a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjét, halála előtt három évvel pedig az életművéért járó, szegedi Dömötör-díjat.

„Nulla dies sine línea – Egy nap se múljék el vonal nélkül.” – ez volt Varga Mátyás jelmondata, s ennek szellemében is élt. A hatalmas életműből jól rekonstruálható hitvallása, vonzódása a magyar klasszikusokhoz. Erőssége volt a polgári színjátszás romantikus, realista díszletvilága, de az idős korában is megőrzött munkabírás, vállalkozó kedv jóvoltából a színházi stílusváltásokkal folyamatosan lépést tudott tartani. A biztos rajztudásról, stílusérzékről, tárgyismeretről tanúskodó, festményszerű látványrajzait a rendezővel közös vízió kialakítása érdekében készítette. Ezek ma is jól őrzik számunkra az egykori előadások hangulatát.

Pályája Szegeden indult 1930-ban. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után, a szegedi színháznál működő Németh Antal rendezései korszerű, európai szemléletű színházi világba vezetik be. Jól megismerte a díszletgyártás különböző fázisait, együtt dolgozott a díszletfestőkkel, asztalosokkal. Érdekes, újszerű színpadi megoldásaival már ekkor országosan ismert lett.

A háborús években Kolozsváron élt, meghatározó volt számára az a szellemiség, amely a kolozsvári színházat körülvette. Tamási Áron, Kós Károly, Bánffy Miklós, Vaszy Viktor művészeti munkássága, emberi magatartása, az erdélyi népművészet gazdag motívumkincse a később tervezett színművek, nagyoperák díszletvilágára is hatással volt.

Budapesti színházakban már 1936-tól alkotott, majd 1946 után a nemzet színházának vezető tervezőjeként nagy rendező egyéniségek– Németh Antal, Major Tamás, Marton Endre – alkotótársaként közel félezer színpadi alkotás  helyszíneit rajzolta meg. Legszívesebben talán az érzékeny Gellért Endre rendezővel dolgozott. A ragyogó térszervezést, a szerkezet biztonságát, a színészek számára harmonikus játékteret Shakespeare drámáiban és Moliere vígjátékaiban ugyanúgy meg tudta teremteni, mint a kortárs művekben, a sematizmus éveinek színműveiben. Legkedvesebb feladatának a magyar klasszikusok megszólaltatását tartotta. Madách Imre, Vörösmarty Mihály  mellett, a kortárs Illyés Gyula, Németh László drámáinak rajzolt hiteles színpadképeket.

Közel száz magyar játékfilm és tévéjáték látványvilága kötődik hozzá. Már a harmincas évektől kapcsolódott a filmgyártáshoz. Hét évtizedes munkássága során Szőts István, Keleti Márton, Várkonyi Zoltán, Máriássy Félix, Makk Károly, Gertler Viktor, Ranódy László, Szinetár Miklós, Zsurzs Éva alkotótársa volt. A filmvásznon a Földindulás, az Ének a búzamezőkről, a Budapesti tavasz, Janika, a Rokonok, a Gábor diák, a Bakaruhában, a Pacsirta, A névtelen vár helyszínei minden magyar filmnézőnek úgy él a képzeletében, ahogy ő megálmodta.

A Szegedi Nemzeti Színházat mindig otthonának érezte. Elismert fővárosi tervezőként, klasszikus magyar filmek alkotójaként is tartotta a kapcsolatot a várossal. Alkotótársa volt a Vaszy-korszak nagyoperáinak, de jól ismerte a Kisszínház lehetőség rendszerét, és bravúros ötleteitől kitágult az egykori moziszínház tenyérnyi játéktere. Horváth Zoltán, Angyal Mária, Sándor János rendezők állandó partnereként csodálatos tereket készített Gregor József Falstaffja, Király Levente Keanje, Tevjéje köré.

A Szabadtéri Játékoknak 1936-1996 között, hat évtizeden át volt meghatározó személyisége. Ő képviselte a folyamatosságot a művészeti vezetésben. Jól ismerte a Dóm égbe hasító, kettős tornyának kihívásait, a tér szcenikai adottságait. Olyan szabadtéri színpadi sikerek fűződnek nevéhez, mint Madách: Az ember tragédiája, Herczeg Ferenc Bizánca, Kacsóh János vitéze, majd a Játékok felújítását követően Erkel, Verdi, Kós Károly, Vörösmarty műveinek látványtervei. Nyolcvan évesen még rockoperák hatalmas freskóit hozta Szegedre, majd 1996-ban, a Csodaszarvas nemzedékváltó ősmítoszával búcsúzott el a tértől.

„… Mindennap dolgozom. Magam vásárolok be, ami kicsit már fárasztó, de a múltkor megvizsgált egyik régi professzor ismerősöm, aki azt mondta, még tíz-tizenöt évet ad. Annyi már biztosan nem lesz, de remélem, sok elkezdett munkát be tudok még fejezni.” Sajnos valóban igaza lett, nyilatkozata az utolsó interjúk egyikében hangzott el, 2002. október 28-án elhunyt.

Varga Mátyás 110 Emlékoldal

Születése napján (1910.12.01)  a Móra Ferenc  Múzeum  és a Szegedi Színházpártolók Társasága ezen az  emlékoldalon  rója  le tiszteletét.

Jó néhányan vagyunk még, akik  ismerték, tisztelték és szerették Varga Mátyást, van emlékük az  általa  létrehozott előadásokról. A most is köztünk  élő Varga  Mátyásról gyűjtünk emlékfoszlányokat, a szellemiségéből táplálkozó gondolatokat.

Színházi kollégák, képzőművészek, újságírók, filmesek, színháztörténti kutatók, színházpártolók és a nézők osztják meg személyes emlékeiket, idézik  meg  – most a  virtuális  világban – „Matyi bácsi” emberségét, mély  humanizmusát,  színházszeretetét.

dokumentumokat, írásokat a matyasvarga110@gmail.com. címen  továbbra  is  szívesen  fogadjuk.  Az írások hozzáférhetők lesznek a  Szegedi  Szinházpártolók  Facebook oldalán: facebook.com/Varga-Mátyás-110-116146706963097

Visszaemlékezések:    

Sándor János a Szegedi Nemzeti  Színház  Örökös tagja, korábbi  főrendezője, Szeged  színházi  krónikása:                                      

Divatok jönnek, divatok mennek, csak a színpad deszkája állandó

Ha élne, száztíz éves lenne. Igazolványában neve helyén Varga Mátyás állt, de akik szerették, csak „Matyi bácsinak” szólították. Így azután, aki ismerte, csak „Matyi bácsizta”!

Reggelente, botjára támaszkodva, cekkerrel kezében ment a Szent István téri piacra tejért, kenyérért, miegymásért. Mindenből a javát kapta, mert a kofák is szerették a mindig derűs, melegszívű öregurat. Nem sejtették, hogy asztalaik előtt meg-megállva, a Dóm tér lelke jár közöttük, s hogy a kedves vevő a legjobb ismerője a panteon ölelte hely minden kövének. Honnan is tudhatták volna, hogy a teret őrző szobor-nobilitások – akik közt rég ott volna a helye – ismerősként tekintenek rá, hisz félszázadon át nézték, hogyan álmodja az alkalmi deszkákra a játékok színi világát. Ám a piactér kofái csak a kora reggeli kuncsaftot látták benne, nem a magyar színháztörténet kitörölhetetlen alakját.

Délelőttjeit szerelmének, a színháznak szentelte. Bennfentesen járt a folyosók labirintusában, halk léptekkel, mint alázatos pap Isten házában. Neki templom volt a színház, melyben alázattal szolgálta istennőjét, Tháliát. Mert, mint minden zseniben, benne is a tehetség mesterség iránti alázattal párosult. Második otthona a színházi műhely volt. Fájó szó ez a „volt” és nincs is szükség rá, hiszen ma is ott van ő minden színpadra kerülő megmunkált deszkában, festett vászonban, míves fémtraverzben, mert tovább él a műhelymestereknek átadott szaktudásban.

Nem múlt el nap, hogy szeme végig ne simogatta volna a színpadot, ahonnan annyi remek díszlete gyönyörködtette a tiszaparti teátrum publikumát. Nincs színpad e honban, mely ne őrizné munkái nyomát, s nincs város, melynek közönsége ne idézné színpadképei emlékét. Opera, próza, operett, musical. Nem volt színpadi mű, melynek első olvasásra ne érezte volna meg lényegét, nem volt szerző, kinek szellemét színpadképpé ne tudta volna alakítani. Szárnyaló képzeletével gyakorlatias tervezői rafinéria párosult. Mindenkihez volt jó szava, hasznos szakmai tanácsa. Ezért volt oly sebezhető, s ezért sebezték meg annyiszor. Volt idő, amikor „kis hangos senkik”, színházi kurzuslovagok túlrikoltották, amikor „percemberkék” korszerűtlennek mondták. A szakmán élősködő színügyi alkalmazottakat hamar elfelejtették, az ő alkotásai azonban újra meg újra ott voltak a filmvásznon és színpadokon, mert szükség volt a tehetségére. Szükség volt rá, hisz a szakma összes titkát ismerte. Mindent tudott a díszletről, a színházról. Bőkezű volt. Tudását átörökítette az utána jövő generációra. Tanítványaiból kerültek ki a magyar díszlettervezők legjobbjai.

Estéi az alkotás órái voltak. Anna asszony meleg családi fészket varázsoló szeretetében születtek meg sokat tudó díszletei, grafikái, pasztellképei és pompás kerámiái.

Élete alkonyán, a nyolcvanas évek végén így fogalmazta meg díszlettervezői hitvallását: „A díszlettervezés kiszolgáló művészet. Figyelembe kell venni a szerző, a rendező, a színész kívánságait. És azután divatok jönnek, divatok mennek. Csak a színpad deszkája állandó. Ott kell elhitetni mindazt, amit a szerző meg kíván mutatni a világból.”

Torzsalkodás és kenyérféltés szorongatta színházi életünkből nagyon hiányzik a Te bölcs, tapintatos, rendteremtő erőd, Matyi bácsi!

Hollósi Zsolt újságíró, tán a legszebb Varga Mátyás interjú szerzője így emlékezett:

Varga Mátyás kilencven évesen is tele volt tervekkel, akkor is arról mesélt, mi mindent szeretne még megvalósítani, amikor halála előtt néhány héttel utoljára találkoztunk. Évtizedek óta mindenki Matyi bácsinak hívta Szegeden, nemcsak a matuzsálemi életkorának kijáró tiszteletet lehetett ebből érezni, hanem a szerteágazó életművének szóló elismerést is. Már életében legendává vált. A több mint hat évtizedet átívelő hosszú pályafutása során a korszak legnagyobb rendező egyéniségeinek, Németh Antalnak, Major Tamásnak, Várkonyi Zoltánnak, Nádasdy Kálmánnak, Marton Endrének, Mikó Andrásnak az alkotótársaként dolgozott Budapesten és Szegeden, mindenkivel kapcsolatban akadt valami kedves, jellemző története. Makk Károllyal együtt dolgozott a Liliomfi forgatásán, Szinetár Miklóssal több produkcióban is a Szegedi Szabadtéri Játékokon, mindkét jeles rendező a legnagyobb elismeréssel szólt róla a szegedi múzeumban és a Bécsi körúti alkotóház kertjében tartott közönségtalálkozón.

Matyi bácsi mindig zavarba ejtő érdeklődéssel és bizalommal fordult a fiatalok felé, hálás volt, ha mesélhetett a Nemzeti Színház vagy a Dóm tér hatalmas színpadára tervezett legemlékezetesebb díszleteiről. Ma is őrzöm azt a Madách Imrét ábrázoló kerámiáját, amit az egyik beszélgetésünk után a Kazinczy utcai műtermében kaptam tőle. Szelíd ember volt, néha azért bosszankodott. Emlékszem, egyszer  amiatt dohogott, ha annak idején ő is egy sarokház áráért építhetett volna díszletet, és az sem érdekelt volna senkit, hogy a hatalmas fémmonstrumok több tonnás súlyát elbírja-e a színpad, akkor nagyobbat is álmodhatott volna. Neki azonban ilyesmire sohasem volt lehetősége, mindig kompromisszumra kellett törekednie, kevés pénzből is látványosat csinálni, az volt az igazi kihívás.

Miközben a Bartók-Pásztory-díjtól a Szeged díszpolgára címen át a Kossuth-díjig már szinte minden szakmai és társadalmi elismerést megkapott, jó volt látni az őszinte, szinte gyermeki örömét, amikor legnagyobb meglepetésére 1999-ben elsőként ő vehette át a Szegedi Nemzeti Színházban a Dömötör-életműdíjat.

Gyémánt Csilla  színháztörténész, megrázóan szép  halotti  beszédét  küldte:

Drága Matyi bácsi!

Most, amikor az emberi lét utolsó útjára kísérünk, búcsúzunk tőled mi is, a szegedi színházba járó közönség, a szegedi operabarátok.

A színház, amelynek oly avatott művésze voltál, bár az egyetemes emberi kultúra folyamatában előkelő helyet foglal el, igazi hatását a jelenben fejti ki, elsősorban ott és akkor, ahol az előadás zajlik, az ott jelenlevő közönség számára. Te, aki már életedben fogalommá váltál, egyszemélyben sugároztad ezt az egyetemes színházi kultúrát, amelynek csak látszólagos a tűnékenysége, hiszen rejtélyes módon belénk ivódnak üzenetei. Színház, a lélek tisztító tüze! Fények, hangok, képek, szavak, illúzió. Illúzió, de olyan, amely érzelmi és gondolati útravalót ad – néha egy egész életre. Ezt mind egyszemélyben képviselni tudtad.

A közeledben az ember úgy érezte, zúgó fenyves fenséges derűje árad belőled, vagy azt, hogy hatalmas tölgyfa vagy! Mert életed – ahogy a költő mondja – ,,millió gyökerű” volt. Árnyékodban meg lehetett pihenni, áradó életerőt, derűt, szeretetet sugároztál. Aggastyán korban is ,,tölgyfa” ember maradtál, rendíthetetlen oszlopa az alkotó emberi szellemnek.

A Te példád, drága Matyi bácsi, művészi hited, halálodig tartó mindig jóra törekvő, derűs emberi tevékenységed bátorított, erővel töltött fel mindenkit, aki közeledbe kerülhetett.

Most, a végső búcsú pillanatában úgy képzelem el, hogy valahol fenn ballagsz már az égi mezőkön- hisz az Úr már magához szólított­ lepillantva ránk, gyászolókra, így szólsz hozzánk: Kedveseim, ne szomorkodjatok! Térjetek haza, derűs szívvel tevékenykedjetek, s örüljetek a következő napnak!

Jó Varga Mátyás! Élt szép, hosszú életet s meghalt mint isten-áldott, boldog férfiú. Rajzolt életeben sok remek díszletet, bajt nem szenvedve, szépen végzé életet.

Kocsis József az  SZNSZ és a  Szabadtéri  főmérnöke évtizedeken  át  volt  közvetlen  munkatársa:

Amikor személyesen megismertem Varga Mátyást, már mindenki Matyi bácsinak szólította. Nagy tisztelettel mondtuk ki ezt a becéző, kicsit bizalmaskodó megszólítást, sok szeretet volt benne. Művészi, szakmai munkáját tehetsége és nagy tapasztalata birtokában, kiválóan, minden alkalommal ­gondos felkészültséggel végezte. Szakmai méltatását sokszor megtették barátai és ellenségei, inkább az emberről szólnék.

Megjelenésre egy igazi római patrícius jut eszembe, nemes tartással, nemes arcéllel. Ha tógát viselt volna, feltűnés nélkül részt vehetett volna a római szenátus ülésén. A reformkori országgyűléseken sem tűnt volna ki a nemesek közül. Megjelenése, tárgyalókészsége igazi úriemberé. Diplomáciája Talleyrand-i. A felfokozott idegállapotban dolgozó színházi „őrültek” között nyugodt tudott maradni.  Egy eset kivételével, amikor a minősíthetetlenül viselkedő rendezőt azzal fenyegette, hogy belevágja a zenekari árokba.

Jó volt vele dolgozni, elképzelése, kidolgozott tervei alkalmazkodtak a színházi lehetőségekhez. Tudatában volt annak, hogy művészete alkalmazott , sőt  „közalkalmazott” művészet, az anyagi határokat soha nem lépte át.

Nulla dies sine linea – idézte sokszor Nagy Sándor udvari festőjének mondását: egy nap se múljon el vonás nélkül. Szakmai hitvallása volt. Értette ezt a rajzvonásokra, de értette a napi munkára is. Folyamatosan rajzolt, dolgozott.

Egészségére nagyon vigyázott, sosem használt liftet. Úgy tartotta, hogy a koporsószegek kihúzásának legegyszerűbb módja a lépcsőzés. Persze az is igaz, hogy fiatal korában a róla elnevezett szendvicset szívesen fogyasztotta, ami két rántott szelet között egy natúr szeletből állt.

Abban a korban élt, amelyben a művészi kvalitást és teljesítményt inkább emberi, erkölcsi oldalról ismerték el, az anyagi elismerés nagyságrendekkel kisebb volt, mint ma. Egy kezembe került rendelet szerint a budapesti művészek a Szegedi Szabadtéri Játékok produkcióiban anyaszínházi fizetésük két-három-szorosát kaphatták. Nem előadásonként, hanem produkciónként! Matyi bácsit az anyagi dolgok nem érdekelték. Számára a munka volt a fontos. Életében egy gépkocsit vásárolt, egy Wartburgot. Mosolyogva mesélte, hogy egyik filmjének külföldi jogdíja alig haladta meg a kétszáz forintot. Soha nem elégedetlenkedett, soha nem reklamált.

Gazdag élete során 45 film és számtalan színházi, szabadtéri előadás díszletét tervezte. Életművének felsorolása (Wikipédia) eléggé hiányos. Nem említi a Dóm téri produkciók közül az alábbiakat :Bizánc, Mózes, Czillei és a Hunyadiak, Carmen, Parasztbecsület, Falstaff, Trubadur, Fidelio, János vitéz, Csínom Palkó, Cigánybáró, Bestia.

Csak a Szabadtérin 53 produkció díszleteit tervezte. Ezt a sportban úgy mondanák, hogy 53- szoros magyar válogatott volt.

Tervezői munkájára jellemző volt a komplex gondolkodás. Díszletei, a színpadi megjelenés mellett tökéletesen megfeleltek az előadás igényelte funkciónak. Megfeleltek a színházi működési igények-nek, a gyártási, szállítási követelményeknek, a színpadi emberek és gépezet teljesítőképességének. Tudta a gyártási folyamat csínját-bínját, ismerte az anyagokat, el tudta magyarázni a szerkezeti megoldásokat. Ha szükség volt rá, kölcsönkérte a festőecsetet és megmutatta, hogyan alakítsák a munka művészi részét.

Somló Gábor színművész, a SZNSZ Örökös tagja személyes emlékét osztotta  meg:

Drága Matyi Bátyám!

Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de közeledik a szülinapod. Tudod jól, mennyien szerettünk, és tiszteltünk. Így gondolom, nem lepődsz meg, hogy nagyon sokan fogunk köszönteni, és emlékezni csodás kilencvenegy évedre, páratlan munkásságodra. Önző leszek, mert három emlékemet idézem fel.

Az első, 1985. A Viktória nagyoperettben debütáltam a Belvárosi moziban, a színházat épp felújították. Csodálatos díszletedben játszhattam. Három felvonás, három páratlan színpadkép! Itt ismerhettelek meg személyesen, közelebbről is. Természetesen ismertem hatalmas munkásságod, milyen hatalmas etalon vagy a színház, film, kisplasztika, festészet világában! Óriási élmény ilyen művésszel találkozni, együtt dolgozni. Emlékeztél édesapámra is. Ez igen megtisztelő volt! Premier után gratuláltál, mondván nem estem messze apám fájától. Ez nagyon hízelgő volt. Boldoggá tettél. Már akkor feltűnt, milyen közvetlen vagy, türelmes, és innovatív.

Második találkozásunk a „Hegedűs a háztetőn” produkció volt. Chagalli ihletésű díszletedben pompázott az előadás! A főpróbák alatt végig velünk voltál, nagy örömünkre! Sándor János Főrendezőnk hallgatott rád, nem csak szcenikai, színpadtechnikai, de egyéb ötleteidet is örömmel vette. Hatalmas sikerünket Neked is köszönhettük! Nizzai vendég játékunkon a Francia közönség is ámulhatott színpadi alkotásodon! Neked bizony volt mire szerénynek lenni! Olyan hétköznapi ember voltál mindig, ha utcán, piacon, színházban találkoztunk veled. Ez számomra lenyűgöző volt!

Harmadik emlékem, mikor megszületett „Öltöző” című színdarabom, elsőként téged kértelek meg, hogy olvasd el. Nagyon kíváncsi voltam milyen díszletelosztásban gondolnád a darabot. Jó tanácsokkal láttál el, mit javítsak egyes jelenetekben. Majd fogadtál otthonodban, átbeszéltük meglátásaid. Ajánlást is írtál nagy örömömre, a Szegedért alapítvány kuratóriumának. Ezt nagy becsben tartom tárgyi emlékeim között. Mellékelem is levelem végén. Drága Mester! Boldogság, hogy ismerhettelek, boldogság, hogy bemutatkozhattam és ünnepelhettem szépséges emlékházadban mint színházunk új Örökös tagja. Drága Mester! Mindent köszönünk!!! Sosem feledünk, munkásságod örök fényességgel ragyog a színház, a képzőművészet, a kultúra egén!

 Bubryák István  televíziós  szerkesztő, újságíró,  a feleségről,  Anna  néniről  is  emlékezik:

Szóval, Varga Mátyásról kellene írnom, merthogy december 1-jén lesz 110 éve születésének. Mit tud írni egy dokumentumfilmes egy színházi díszlettervezőről, akivel ráadásul nem is egy korosztály – bár az a 35 év lassan elmosódik -, nem is azonos a műfajuk, nem is azonos az a közeg, amiben mozogtak, más az ismeretségi körük, tán még az érdeklődésük is? Ráadásul ő azért Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész -, hogy csak néhány kitüntetését említsem – illő tehát a képzeletbeli öltönyt-nyakkendőt felvenni, ha róla írok, bár az ájult és kenetteljes tiszteletet ő mindig visszautasította, ha így közeledtek, de azért mégis…

Szóval, milyennek láttam én? Bölcsnek. Nem öregnek, bölcsnek. Olyan egyszerűen és olyan röviden tudta megfogalmazni azt, mit kell tudnia egy jó díszlettervezőnek. „Segíteni a színészt a munkájában, segíteni a nézőt a katarzishoz vezető úton”. Ha erről bővebben beszélt, akkor azt mondta, a színész érezze meg a mű atmoszféráját a díszletében – ő akkor dolgozott jól -, a néző pedig higgye el, hogy akár az ősember barlangja, de akár az űrrepülőgép belseje olyan lehet, amilyennek ő megálmodta.

Végtelenül szerény volt. Ha arról kérdezték, hogy Szeged, meg Szabadtéri, meg 1936, akkor ő nem arról beszélt, hogy 26 évesen egyszerre három darab díszletét álmodta ide, hanem Janovicsról, aki ezzel megbízta őt, a legendáról, a színidirektorról, akit méltatlanul elfeledtek. És ha a Szabadtéri újraindulásáról, meg általában a szegedi színházról, akkor Vaszyról, a másik legendáról, aki az opera első számú játszóhelyévé fejlesztette Szegedet, és akit még nem feledtek el. Még.

Több mint kétezer díszlettervet készített életében, de ha megkérdezték, hol érezné magát a legjobban, azt mondta, a XVIII. században, mert akkor freskófestő lehetett volna, mert az az ő igazi mérete-világa. Ezért is imádja a Szabadtérit, mert ott vannak méretek rendesen…  És, az nem igaz, hogy nagy terekben nem lehet igazi érzelmeket megjeleníteni! Díszlet kell, jelmez, rendezés, színész… és megy…!

Közvetlen volt és érdeklődő. A hozzá képest süvölvény-korú újdondászokat (köztük engem is), olyan közvetlenséggel fogadott, ami még ebben a nagyon közvetlenkedő világban is meglepő. Nem volt benne semmi mesterkéltség. Bemutatkoztunk, és mintha tegnap hagytunk volna félbe egy beszélgetést, ott folytattuk, hogy „ mondd, és nálatok ott a tévében mennyi díszletigényes produkció készül egy évben?”. És kérdezett, és érdeklődött, és választ várt. (A tények kedvéért jegyzem meg, hogy én voltam a riporter.) És már később, amikor már volt Wikipédia és megnéztem az adatait, olvastam, hogy számtalan filmnek volt díszlettervezője, csak néhány közülük: Ének a búzamezőkről, Rokonok, Liliomfi, Budapesti tavasz, Tanár úr kérem, Gábor diák, Bakaruhában, Pacsirta, Árvácska, stb. Őt azért érdekelte – rájöttem -, a tévé, mert ő a filmgyárban dolgozott, a tévében nem, vagy keveset, és izgatta. Milyen lehet? Miben más? Ekkor 85 éves volt.

Matyi néni? Ő volt a felesége. Nem tudom a valódi nevét. Biztos volt neki. Mindenki úgy hívta, Matyi néni. A néptáncosok mondják, hogy a széki táncban, az asszony azért táncol ott a férfi előtt, hogy annak legyen kin megtámaszkodnia. Azt hiszem, Matyi néni is egy ilyen széki táncos nő volt. Rajta támaszkodott Matyi bácsi, ő tartotta meg táncában. Egy életen át.

Kovács  Ágnes színháztörténeti  kutató, a Szabadtéri  korábbi  igazgató helyettese a köztünk élő legendát idézi  :

Szabadtéris működésem során – 1982 és 2000 között­ –  számtalan színházi legendával találkozhattam,  érzékelhettem,  hogy  jelenlétükben valahogy sűrűbb  lesz a  levegő. Varga  Mátyás  gyakori  vendég volt  a Klauzál  téri  irodánkban, és  később a nézőtér csere után, a Deák Ferenc utcában is, de valahányszor megjelent nálunk, ekkortájt  már, elegáns  idős úrként – egy  pillanatra megállt az idő. Mindig volt valami ötlete, s nemcsak a  Dóm téri előadásokhoz: kerámiatálat hozott a Madách- évfordulóhoz, linómetszetet a Városházáról, betlehemet készített a Széchenyi téri szökőkúthoz, plakettet a Zenebarátoknak. Érzékenyen és  frissen reagált a város történéseire, ekkora már szegedivé vált. Számunkra is természetes volt, hogy a színházban az ő általa tervezett látványvilágban elevenedik meg a Rigoletto, a Bohémélet vagy a Tosca, hogy csodás nagyoperetteknek ad távlatokat a moziszínház tenyérnyi színpadán, hogy az ő rajzai nyomán bővül hatalmas várrá a Dómszínpad a Hunyadi Lászlóban. A legenda köztünk élt, és nem volt kétséges, hogy 80 évesen is friss szemléletű rockoperákat álmodik a térre: a 90-es, erdélyi formavilágú István a királyt és – egy rendezőváltással is „megspékelve”, szinte két hét alatt tervezi újra  a  Bestiát.  Persze azt is tudtuk, hogyha szűkebbek  az  anyagiak, akkor  csakis   hozzá  fordulhatunk, zseniális  ötlete nyomán  fordultak  a  hatalmas tornyok szempillantás  alatt Turandot világából a  Mosoly  országába –   egy  nap alatt  változhatott a  játékrend.

 A színháztörténet  rejtelmeibe a 80-as években, a Szeged monográfia kapcsán már igencsak  belebonyolódtam, így a legendás „Matyibácsi”-val  való  beszélgetések  a  szabadtéri  irodájában  élővé  varázsolták  a  múltat. Azt tudtam, hogy az 1900-as ezredforduló tájékán, a még ifjú  Janovics Jenő „tüzes  akarással”  izgalmas , sűrű  évadokat  igazgatott  a  szegedi  színházban, azt  már  kevésbé, hogy  1936-ban a  Szabadtéri  vezetésével megbízott  kolozsvári igazgató, a  magyar  filmgyártás  elindítója adott  bizalmat  az  akkor 26 éves  Varga  Mátyásnak. S mindjárt  teljes évadot terveztett vele: a hagyományos Madách Tragédia  mellett, kortárs  magyar  mű  Herczeg Ferenc  Bizánca,  és a  daljáték János vitéz  is   színpadra kerülhetett. A  Kolozsvár szellemi életét irányító,  elméletileg is kiváló szakember, Janovics Jenő irányításával teremtették meg  annak a tömegvonzó, több műfajú népszínháznak az alapjait, amely máig is életképes a Dóm téren: „Szeged nem magyar Salzburg, és ne is törekedjék az lenni…Testesítse meg a magyar gondolatot, legyen tolmácsa a magyar szellemi életnek, tolmácsolói pedig magyar művészek legyenek.”

Varga Mátyás egész életművét meghatározták ezek a gondolatok. Az 1944 és 80 között a  budapesti  Nemzeti  Színházhoz köthető terveiben, 59-től az újraindult Szabadtéri  anyagban, de közel  száz  filmjében, kerámiáiban, grafikáiban  is nyomon követhető vonzódása  a magyar  klasszikusokhoz:  ismeretes,pl.,hogy  Madách Imre: Az ember tragédiája c. művét vagy 13-szor alkotta újra és újra, különböző rendezőkkel.  A kor kívánalmaival lépést tartó,  a korízlésnek megfelelő festett vásznak,  díszítések  mögött  mindig ott van a ragyogó  térszerkezet,  minden  elemnek megvan a  dramaturgiailag  indokolt helye.

Nulla dies sine lineae – Egy nap se múljék el vonal nélkül.”- ez volt Varga Mátyás jelmondata és így is élt  A  hagyatékában  őrzött naplókban éveken át, naponta lejegyezte, hogy min dolgozik, kivel beszélt, milyen benyomások segítették munkájában. Örömmel fedeztem fel, azokat  a  bejegyzéseket, amikor nálunk  járt a Szabadtérin: Nikolényivel,  Szűcsborússal,  Kocsis Jóskával vagy  velem találkozott.

A Kiállítóház megnyitóján, 1987

 Marton Árpád színesztéta – kis  szösszenete  a  Matyi  bácsi és az ifjúság kapcsolatát  tükrözi:

Az utolsó relikvia

Ha megvolna az a kád…

Ha megvolna, most én lehetnék az évforduló nagy szenzációja, mint akinek birtokában van egy eredeti Varga Mátyás-mű.

Díszletműfajban.

Abból a fajtából, amely természeténél fogva múlandóságra ítéltetett. Hisz a pillanatnyi illúzió fölkeltésének szándékával született.

Azt a kádat – töredelmesen be kell vallanom -, nem a Varga Mátyás életműve iránti lelkesedésből vásároltam meg a régi Dóm téri nézőtér vastraverz-alvilágából, fahulladék gyanánt, 640 forint összegért, az adóterheket is beleértve.

Akkor már második éve árválkodott a jókora fakád a régi, otromba, mégis szívünkhöz nőtt lelátó alatt, és jó volt beszökdösni oda néha, hogy a pókhálókon megcsillanó őszi fényben újra magunk elé idézzük a nyár káprázatát.

A bestia. Ez volt a címe kamaszkorunk egyik kedves, máskülönben meglehetősen szeleburdi rockoperájának, amely kedvenc Rock Színház-i sztárjaink főszereplésével két évadon át tartotta izgalomban képzeletünket. Persze nem a díszlettervezőhöz sündörögtünk autogrammért. Nagy Anikóért, Vikidál Gyuláért, Sasvári Sándorért lelkesedtünk, és hogy a közelükbe férkőzhessünk valamiképpen, még úgynevezett diákújságot alapítani sem voltunk restek. Mely diákújság ugyan egyetlen stencilezett példányban látott csupán napvilágot, arra azonban kitűnő hivatkozásul szolgált, hogy bálványként tisztelt művészeinket interjúra csábíthassuk a régi Virág Cukrászda viharvert, mégis mediterrán álmokat ringató nyárdélutáni katlanába, haboskávé és Coupe Jacques társaságában (a kifejezést éppenséggel Nagy Anikó ajkáról lestem el, aki szegedi színésznő korából olyasmikre emlékezett szeretett városunk közelmúltjából, amik számunkra már legendás múltakba merültek).

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Matyi Bácsi is belé ne került volna szerény visszhangra számító sajtóalapításunk vérkeringésébe.

Botladozó, 17 esztendős diákújságíróként, Szinetár Tanár Úr kifogyhatatlan türelmét igénybe véve és élvezve, a Turandot elemzését igyekeztem közreadni egypéldányos orgánumomban. Sohasem felejtem el: hogy papírra följegyzett kérdéseimet fölolvashassam – ó, hamvas pályakezdés… -, maga a Tanár Úr vállalkozott rá, hogy jókora kazettásmagnómat pártfogásába vegye az interjú idejére a régi öltöző felejthetetlen mész- és dohszagú, kellemes huzatokat és színi rejtelmeket sodró folyosóján. És mert a cikk megjelenése nem jöhetett volna létre odaillő illusztráció híján, egy gutaütéssel kísértő, délutáni rendelkező próbán nagy bátran magát a tervezőt, Matyi Bácsit környékeztem meg, bocsátaná rendelkezésemre az opera látványtervét arra a kurta időre, míg az ugrásnyira lévő Nagyáruház fénymásolójában elkészíttetem a lap számára nélkülözhetetlen kópiát. (Itt jegyzem meg: ma is csodálattal tölt el, miként alakította át Varga Mátyás zseniális színházi leleménye estéről estére a Turandot Pekingjét A mosoly országa bécsi kastélyává, alig néhány változtatás révén – bukszusok be- és sárkányok kiiktatásával. Ami A bestia színpadképét illeti, harmincvalahány esztendővel utóbb az alábbi verssorokat keltette emlékezetemben: Sötétlő várba vaksi ajtók / vezettek s ódon fahidak. / Legenda támadt. Járt-kelt rajtuk / vérvörös, kába rémalak.

Soha nem felejtem el Matyi Bácsi tekintetét. Akárcsak a föntebb megnevezett Nagy Művészek, ő is halálos komolyan vette a csetlő-botló, önjelölt firkász szorgoskodását. Olyannyira, hogy a díszlettervek nagylelkű átadásán túl jellegzetes, hunyorgó – a térbeli arányok fölmérésén edződött – nézésével egy pillanat alatt átalakította a periodika fejlécét, amely (nem túl leleményes, ám kétségkívül a Virág-terasz fakult árnyékvetőinek locsogásától ihletett módon) a Napernyő címet viselte. Matyi Bácsi kihúzta zakózsebéből elmaradhatatlan grafitceruzáját, és egyetlen mozdulattal remek napernyőt skiccelt nekem a keze ügyébe került papirosra. A címlap ma is megvan, beleltározható a Varga Mátyás-életmű alfejezeteinek sorába, kisebb, alkalmi munkák cím alatt. Előkereshetném, de anélkül is határozottan emlékszem, milyen diadalmasan számoltam be a Napernyő egyetlen példányát kézről kézre adó olvasótábornak – mind valamennyi lelkes Szabadtéri-rajongó volt – arról, hogy immár Kossuth-díjas címlaptervezőt mondhatunk a magunkénak.

Következő találkozásunk bő évtizeddel később történt. Egy helyszíni televíziós magazinműsor szerkesztőjeként kísértem az épp 90 esztendős Matyi Bácsit ki és be a Téren, amelyet Nálánál senki sem ismert jobban. Megint a jellegzetes, összehúzott tekintet. Amely méricskél és meg is mér. Minden pátosz nélkül, de őszinte csodálkozással mesélte el, miként előszobáztatta, majd bocsátotta dolgára meghallgatatlanul egy újdonsült direktor, aki épp akkor készült Tragédiát rendezni a téren, saját tervezésű díszlettel.

A hunyorgó szemben nem volt szemernyi neheztelés sem. Inkább csak értetlenség. Az Aradi vértanúk terén taxiba ültettem. Nyilvánvalóan semmire sem emlékezett a napernyős „címlapsztoriból.”

A Báthory Erzsébet vérfürdőinek díszletéül szolgáló kád vagy hat-hét éven át árválkodott idelent, az udvar sarkában, a szőnyegporoló mögött. Vérvörös posztóval kárpitozott, szivaccsal párnázott pereme és oldalán a vasfogantyúk kopottan és rozsdásan álmodoztak a kihunyt dicsfényekről, amelyeket Imre Zoltán koreográfiája és Sík Ferenc rendezése igézett köréjük. Évente egyszer azonban fölkerekedtünk, és látványos fölvonulás keretében a várkertbe taszigáltuk úgynevezett „görög est” megrendezésének céljából, a bölcs Trogmayer Ottó nagyvonalú engedélyével – no de ez egy másik történet, a Kárász utcát is föllármázó, hajnali hazaútról nem is szólván. Pár év elteltével becsöngetett nálam valami sándorfalvai illetőségű hidegburkoló vagy hasonszőrű iparos, mondván, hogy föltétlen szüksége volna pár hétre a takaros alkotmányra, egynémely üvegszálas fürdőmedence kialakításának céljából.

Ma is a szemem előtt, amint a rozoga zöld IFA kifordult kopottas udvarunkból Varga Mátyás díszlet-életművének talán utolsó eredeti darabjával…

Koltay Gábor filmrendező, az Egy  életmű  díszletei c. könyv kiadójának  levele a 2001-ből…

Czenéné Vass Mária közművelődési szakember, a  NéZŐ szemszögéből  is  emlékezik:

Egy reneszánsz ember: Varga Mátyás, Matyi bácsi

Legelőször lenyűgöző díszletei jutnak eszembe: operák, drámák sora, rengeteg olyan díszlet, évtizedekig szolgálta az egymást követő előadásokat. Azután a meghatározó élményem: az Ember tragédiája a szabadtérin. A vetített díszletek – miután igen gyors váltásokat tettek lehetővé – szinte filmszerűvé és álomszerűvé, szürreálissá tették Madách remekét.

Micsoda stílusérzék és atmoszféra – teremtő erő sugárzott ezekből a színpadképekből!

Gregor József mesélte, hogy Varga Mátyás díszletei között jól érzi magát a színpadon. Sőt, a díszletek az akusztika törvényeit is figyelembe vették. Nem zárták be, szinte terelték a hangot, hadd szárnyaljon! A szegedi színházi palota és a Dóm-tér minden adottsága a kisujjában volt. S milyen szerencse, hogy a Dóm-térbe szeretett bele, s velünk, itt Szegeden élt! Bejárta a világot is. Egyszer arról mesélt, hogy nálunk pazarlás folyik, hiszen ő a Metropolitan Operában azt látta, hogy egy Borisz Godunov előadásra Borisz köpenyének ékköveit egy régi jelmezről varrták át az új jelmezre. Pedig Amerika dúsgazdag ország. Takarékoskodni kell! – emelte fel  figyelmeztetésül a mutatóujját.

Azután a 90-es évek elején, a rendszerváltás után a városházán nagy fába vágtuk a fejszénket.  Két év alatt – közösségi munka eredményeként – elkészült a város hosszú távú kulturális koncepciója. 150 levelet küldtünk ki minden intézménynek s a város neves kulturális szakembereinek. Arra kértük őket, értékeljék a város kulturális életét, s írják le elképzeléseiket a jövőre vonatkozóan.

Nem gondoltam volna, hogy ő, a zseniális színházi ember ennyire a szívén viseli a város kulturális életének egészét. Tőle kaptuk a leghosszabb és leghasználhatóbb értékelést, s tervei is nagyon használhatónak bizonyultak. Elképzeléseit nagy, franciakockás papírra írta, gyönyörű, kalligrafikus kézírással

Szinte összecsengett gondolkodása Balázs Béla gondolkodásával, amikor a nyári ünnepi heteket a művészetek és a népek komplex találkozójaként fogta fel. Elképzelése szerint a szabadtéri lenne ugyan a középpontban, de szinte egyenrangú szerepet kapna a zene – a szabadtéri koncertek, a képzőművészet – a szabadtéri tárlatok, a népművészet – néptánc – a menettáncok, és táncbemutatók „képében”.

Azóta a Szabadtéri Játékok mellett talán a Nemzetközi Néptáncfesztivál és a Thealter-Fesztivál, az alternatív színházak nemzetközi találkozója emelkedett nemzetközi hírű rendezvénnyé.

Matyi bácsi rendkívül fontosnak tartotta az egyetem jelenlétét a városban. Abban az időben a szabadtéri helyszínén kívül nemigen használta a város a Dóm teret. Ő az egyetemi évnyitókat és az évzáró „utcabált”, valamint a húsvéti és karácsonyi programokat is itt rendezte volna meg. Azóta szerencsére sokat változott a helyzet.

Nagy gondossággal kísérte figyelemmel a koncepció elkészültét, nagyon sokszor konzultáltunk ez ügyben, s ha valamivel nem volt elégedett, őszintén elmondta a véleményét. Mindig mosolygós, szelíd, szerény, de nagyon bölcs ember volt, Szegeden nagyon szerette mindenki.

Még egy meghatározó emlékem van róla, amelyet sohasem felejtek el. Abban az időben emlékezetem szerint pusztán két alkalommal fordult elő, hogy a szegedi színház minden nézője felállva, hosszan tapsolt, ünnepelt volna valakit.

Arra emlékszem, hogy a 70-es évek elején – talán 71-ben – Németh László: Az írás ördöge c. ősbemutatóján megjelent a szerző, az idős mester, s a darab végén törékenyen, sápadtan kilépett a közönség elé. Szinte megrettent a hangos ünnepléstől, hiszen a földszinttől a kakasülőig mindenki felállt, s nagy tapssal ünnepelte a híres írót.

Ez a jelenet ismétlődött meg 1999 májusában, amikor a Dömötör-díj kuratóriuma első alkalommal ítélte oda az Életmű-díjat, mégpedig Varga Mátyás Kossuth-díjas díszlettervezőnek. A díj átadásakor felállva tapsolt, bravo-t kiáltozott az egész színház, Matyi bácsi ott állt a színpadon, a hangos ünneplés közepén, hálásan kitárta a karjait, s könny csillogott a szemében.

Hát így szerette őt ez a város. A közönség talán egy kicsit szeretett volna visszaadni valamit abból a sok jóból, amit Matyi bácsi hagyott ránk.

 

Rácz Tibor színművész, a SZNSZ Örökös  tagja, Varga Mátyás utolsó színházi  munkájának  rendezője:

Varga Mátyás díszlettervező munkáiba beleszülettem mint gyerekszínész. Csak jóval később jöttem rá, hogy milyen nagyszerű festő. Pár perc alatt tudták változtatni a hátteret, a helyszínt a díszítők. A vár egy szép kertes udvarrá változott vagy szoba belsővé. Olyan élethűen festette meg a hátteret, hogy nem kellett hozzá igazi kő vagy vasbeton, csak egy fakeret és benne a megfestett vászon.

1959-ben a Szegedi Szabadtérin a Hunyadi László című Erkel Ferenc operában négy gyerek párnán nyújtotta át a vár kulcsait a királynak, Szabó Miklósnak. Egykori filmhíradó is őrzi ezeket a perceket. Rácz Tibor, Mayer Ferenc, Hajdu Béla, mi hárman később barátok is lettünk.

Egy évvel később Az ember tragédiája című darabban az óriási színpadon Kimon szerepét játszottam, Básti Lajos, Lukács Margit színpadi szülőim gyerekeként. Major Tamás rendezte és Varga Mátyás volt a díszlettervező.

1998-ig a Szegedi Nemzeti Színház gyerekelőadásokat vásárolt, illetve rendelt meg, többnyire Békéscsabáról. Nekem nem esett jól, hogy nem mi állítunk ki darabokat és nem mi kapjuk az esetleges tulikat, a szereplők foglalkoztatásáról már nem is beszélve.

Szikora János megkérdezte: Tudsz hozni példányokat? – Persze. – feleltem. Három különböző  színműből választotta ki a Hamupipőke című darabot. Azt mondta, rendezd meg Te.

Még aznap felhívtam Matyi bácsit, hogy elvállalja-e velem ezt a munkát. Persze, csináljuk meg. Előbb én voltam nagyon boldog, majd később Szikora János azt mondta: Letérdelek a lábai elé, ha elvállalja. Elvállalta. Első évadban a Kisszínházban, a felújítás már a Nagyban ment. Varga Mátyáson kívül Király Levente, Rácz Rita, Gera Marina kaptak később komoly díjakat. Az én díjam az ő barátsága lett.

Rácz Tibor

Kiss János:

Varga Mátyással 1983-ban ismerkedtem meg, egy véletlen folytán. A Kazinczy utcában volt egy bérelt kerámia műhelyünk, ahol dolgoztam egy kerámikusnak. Egyik nap egy őszes 60 év körüli Úr kopogtatott az ajtón. Kérdezte be jöhet-e, mit készítek a fazekas korongon. Én akkor nagy tálakat korongoztam. Megnézte a munkámat, és azt kérdezte, volna-e kedvem Neki is készíteni ilyen tálakat, de egy 20 db kell belőle, de nem mondta mire fogja használni! Ráadásul nyersen kell elkészíteni csak. Mert még dolgozni szeretne rajtuk! Én nagyon meglepődtem, és másnapra elkészítettem egy pár darabot belőle. Másnap mosolyogva elvitte a tálakat, és közölte, ha elkészül megmutatja őket. Pár nap alatt elkészült az összes darab, felhívott magához a szemközti ház 5. szintjén volt egy mosókonyhás szárító helység, amit műteremnek használt, ahol rengeteg rajz, festmény, plasztika volt a falon és a polcokon. Én elcsodálkozva néztem a szebbnél-szebb rajzokat grafikákat, szobrokat. És ráismertem a Szegedi Szabadtéri Játékok számos előadására közöttük. Tudtam, hogy nem egy hétköznapi tudású Embert ismertem meg, hanem egy sokoldalú Nagyszerűen gondolkodó Művészt! Ő ígéretéhez híven, megmutatta az elkészült tál egyikét, amire feliratozva volt: Madách Imre – Ember Tragédiája 100 éves Előadása, középen az almafa Ádámmal, Évával, ebből egy még látható a Kiállítóházban. Elmondta, hogy azok a művészek kapják, akik szintén a munkájukat adják a rendezvény sikeréért.

Én nagyon elcsodálkoztam azon, hogy Ő a munkáját adja, és ezzel akar örömet szerezni azoknak az Embereknek, Színészeknek, akik szintén a munkájukkal szereznek örömet, élményt sok ezer ember számára! Innen kezdődött Barátságom, és egészen 2002-ig tartott, Varga Mátyással! Számos munkáiban részt vettem, főleg a kerámiák elkészítése erén. Sok közös munkánk látható a Kiállító házában. Köztük a tálakból egy, a ház folyosójának falán. Emlékét, Emberi Nagyságát, Családommal a szívünkben őrizzük!

Benyik György: Varga Mátyás imádott képei:

Varga Mátyás (1910–2002) a magyar színházművészet kiemelkedő személyisége. Mára a Szegedi Szabadtéri Játékokban és Szeged közéletében betöltött szerepe kissé elhomályosult. 1933-ban még Buday György készítette az Ember Tragédiája színpadképeit Szegedre. De 1936-ban már Varga Mátyás díszletei között mutatják be Madách művét. Sok más tevékenysége mellett 1936–1939, illetve 1959–1991 között a Szegedi Szabadtéri Játékok számára dolgozott, tervezett. Élete értelmét jelentette, hogy álmait és elképzeléseit a világ dráma- és operairodalmának legszebb darabjaihoz színpadképekben és díszletekben álmodhatta meg a Budapesten, Szegeden és a Kolozsvárott működő nemzeti színházak számára. Életműve átfogja a XX. század magyar színháztörténetét.

Magam a Szabadtéri Játékokkal, 1978-ban ismerkedtem meg, ekkortól laktam a Dóm téren, így a nyári színház minden örömét és gyötrelmét átélhettem. Az 1980-as években ismerkedtem meg Matyi bácsival a Szeged-Tarjánvárosi templomban, amely népi kezdeményezéssel a város szélén épült néhány évvel azelőtt, Singer Ferenc templom építő plébános vezetésével.  Ekkor Varga Mátyás Szegeden már saját jogon közéleti embernek számított, éppen úgy, mint a Szegedi Múzeum 1970-től kinevezett új igazgatója, Trogmayer Ottó, vagy a városban egyedülálló tisztelettel körülvett Kass János grafikusművész.

A Szeged-Tarjánvárosi Szent Gellért templom építését a város azon személyiségei szorgalmazták, akik nem azonosultak a kor ideológiájával. Belőlük alakult a plébánia törzsközössége is. Abban az időben nem volt kockázatmentes megjelenni és még inkább műalkotást elhelyezni a templomban. Két szegedi művész mégis aktívan részt vett a díszítésben, Tóth Sándor szobrász- és éremművész, valamint Varga Mátyás. Amikor Singer Ferenc plébános felkérte Matyi bácsit, hogy készítsen a liturgikus térbe keresztúti stációképeket, ő először hezitált. Ekkor kezdte ugyanis tervezni a saját kiállító házát, ami minden idejét és gondolatát lefoglalta. Singer Ferenc egyik mondata azonban szíven találta: „Matyi bácsi, amíg te élsz, addig sokan fogják felkeresni a múzeumodat, de amint eltávozol az élők sorából, hiába vagy nagy művész, elmaradnak a látogatók. Ha viszont a templomba elhelyezed a keresztúti stációkat, azokat a hívek imádni fogják, amíg csak ez a templom áll.”. Ez a mondat Matyi bácsi feleségét, Anna asszonyt is szíven ütötte, aki a rá jellemző vehemenciával ismételgette a plébános kérését: „Matyikám, Matyikám! Ezt meg kell csinálnod!”. És Matyi bácsi megcsinálta. Néhányszor el is jött megnézni a képeket a falon. Megtapasztalta, hogy kerámia képei nemcsak a templom díszei, hanem egy olyan állandó kiállítás darabjai, amelyet naponta látogatnak az emberek. Rájött, hogy a Szabadtéri díszleteit ugyan ezrek látják egy évadban, de csak egyszer kétszer, azután szétbontják őket, és eltűnnek az emberek szeme elől. A pozitív tapasztalatain fellelkesülve készített még egy triptichont is a templomba Szt. István király, Szt. Gellért püspök és Szt. Imre herceg alakjával. Később meglepetésként mintázott egy egészen egyedülálló kerámia betlehemes szoborcsoportot a háromkirályokkal, szűrös Szt. Józseffel (akinek az arcában Matyi bácsi vonásait vélhetjük felfedezni), Szűz Máriával karján a Kis Jézussal, a három királyokat, köztük egy markáns szerecsen királyt és két hozzáillő gyertyatartót, amely most is plébániánk és karácsonyi időben templomunk dísze.

Matyi bácsinak volt egy nagy fájdalma. A közismertségére irigykedő művészvilág csak díszletfestőnek titulálta. Talán ezt akarta megcáfolni a kerámia domborműveivel és szobraival.

Ezek az alkotások a mai napig segítik a híveket szakrális cselekedeteikben, hirdetik Varga Mátyás tehetségét, védett helyen, szép környezetben őrzik alkotójuk emlékét. Matyi bácsit meghatotta, hogy alkotásai olyan térbe és olyan szociális közegbe kerültek, ahol nemcsak pár percig nézik őket, hanem ahol átörökítődhetnek a művész érzései, elmélkedésre sarkallhatnak a gondolatai.

Nem tudok arról, hogy Varga Mátyás sok vallásos tárgyú művet alkotott volna, de ez a kirándulása a szakrális művészetbe egy lépés volt földi életében az örökkévalóság felé.

Szeged, 2020. 11. 24.


A Varga Mátyás Színháztörténeti Kiállítóhelyen készült fotók:

110 éve született

Varga Mátyás
díszlettervező, festő- és iparművész, grafikus

Kossuth-díjas, Kiváló művész, Szeged díszpolgára
(Budapest, 1910. 12. 01 – Szeged, 2002. 10. 28. )

14849_9_19001_1

Életútja:
1926 – Iparművészeti Iskola
1930-1933 – Szegedi Városi Színház
1933 –  Képzőművészeti Főiskolán fametszést, rézkarcot tanul,
1935-1938 – Budapest Nemzeti Színház
1941-1944 – Kolozsvár
1944-1980 – a Nemzeti Színház vezető tervezője
1936-1939 között, majd 1959-től Szegedi Szabadtéri Játékok állandó tervezője
1939-1941 – Hunnia Filmgyár, Magyar Filmiroda
1938-2000 között közel száz magyar film és tv-játék tervezője
1952-1956 – az Iparművészeti Főiskola díszlettervező-szakának tanszékvezetője
1987. augusztus 1. – Varga Mátyás Színháztörténeti Kiállítóház megnyitása

Folyamatosan alkotott a Szegedi Nemzeti Színházban, a Fővárosi Operettszínházban és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, Debrecenben is. Jelentős grafikai munkássága mellett a nyolcvanas években kezdett a kerámiával foglalkozni.

Díjak, elismerések:
1937: Párizsi világkiállítás (ezüstérem)
1956: Érdemes művész
1957: Kossuth-díj
1982: Kiváló művész
1990: Szeged város díszpolgára
1991: SZOT-díj, Bartók-Pásztory díj
1993: A Szegedért Alapítvány fődíja
1993: A Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje
1999: Szeged, Dömötör-díj
A Nemzeti Színház Budapest és a Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja.

A szikár életrajzi adatok mögött fantasztikusan gazdag művészi alkotópálya  rejtőzködik. Munkásságát még életében két könyv (Angyal Mária: VARGA MÁTYÁS díszlettervező 1987 és Tandi Lajos: Varga Mátyás Egy életmű díszletei 1995) örökítette meg. Lugosi Döme már 1939-ben, kis füzetben méltatta a szépreményű fiatalembert, a „Dóm tér festőjét”. Számtalan tartalmas interjú, kiállításokról, színházi bemutatókról szóló írás jelent meg róla az újságok, folyóiratok hasábjain. Színházi kötetekben emlékeztek meg díszletterveiről,  elemezték  filmes  munkásságát. Dokumentumfilmek, fotók őrzik alakját. Tanítványok sora  mestereként tiszteli. Az általa létrehozott és Szeged városának adományozott Kiállítóház méltó emléket állít a  hatalmas  életműnek, s egyben átfogó képet ad  a múlt század színházi  látványvilágáról. Varga Mátyás 1930-tól a Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja. Pályakezdésétől  kötődött a város teatrumához, 1936-tól a Szabadtéri Játékokhoz. Munkássága  a színháztörténet olyan fontos  fejezete,  melynek  hatása  napjainkban  is érzékelhető. Szellemisége, életútja, példája számunkra ma is – az alkotópálya lezárása után lassan két  évtizeddel – iránymutató  lehet.


Emlékidézőnek a művészpálya  fontosabb  állomásai:

 Varga Mátyás a magyar színház- és filmművészet kiemelkedő személyisége. A világ dráma- és operairodalmának legszebb alkotásait álmodta színpadra Budapest, Szeged, Kolozsvár és Debrecen nemzeti színházaiban. Operához, drámához, szabadtéri előadásokhoz egyaránt tervezett díszleteket és a magyar filmművészet is klasszikusaként tartja számon.

Hatvanéves kora körül kezdett kerámiákat készíteni, ezeken is átsüt elkötelezetten színházközpontú gondolkodásmódja. Ösztönösen jó pedagógus volt, díszlettervezők, világosítók, festők vallják mesterüknek.

1987. augusztus 1-jén nyílt meg Szegeden a Bécsi körút 11/a szám alatt a Varga Mátyás Színháztörténeti Gyűjtemény és Kiállítóhely. A Kiállítóház épületét Varga Mátyás 1987-ben vásárolta meg, alkotásaival berendezte, majd Szeged városának adományozta. A falakon, a belső terekben, a kertben látványrajzai és kerámiái a hatalmas életműből villantanak fel epizódokat.

Díjai között szerepel a Párizsi világkiállítás ezüstérme 1937-ből, az 1957-ben neki adományozott Kossuth-díj. 1990-ben Szeged város díszpolgára lett, 1993-ban átvehette a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjét, halála előtt három évvel pedig az életművéért járó, szegedi Dömötör-díjat.

„Nulla dies sine línea – Egy nap se múljék el vonal nélkül.” – ez volt Varga Mátyás jelmondata, s ennek szellemében is élt. A hatalmas életműből jól rekonstruálható hitvallása, vonzódása a magyar klasszikusokhoz. Erőssége volt a polgári színjátszás romantikus, realista díszletvilága, de az idős korában is megőrzött munkabírás, vállalkozó kedv jóvoltából a színházi stílusváltásokkal folyamatosan lépést tudott tartani. A biztos rajztudásról, stílusérzékről, tárgyismeretről tanúskodó, festményszerű látványrajzait a rendezővel közös vízió kialakítása érdekében készítette. Ezek ma is jól őrzik számunkra az egykori előadások hangulatát.

Pályája Szegeden indult 1930-ban. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után, a szegedi színháznál működő Németh Antal rendezései korszerű, európai szemléletű színházi világba vezetik be. Jól megismerte a díszletgyártás különböző fázisait, együtt dolgozott a díszletfestőkkel, asztalosokkal. Érdekes, újszerű színpadi megoldásaival már ekkor országosan ismert lett.

IMG_5163a

A háborús években Kolozsváron élt, meghatározó volt számára az a szellemiség, amely a kolozsvári színházat körülvette. Tamási Áron, Kós Károly, Bánffy Miklós, Vaszy Viktor művészeti munkássága, emberi magatartása, az erdélyi népművészet gazdag motívumkincse a később tervezett színművek, nagyoperák díszletvilágára is hatással volt.

Budapesti színházakban már 1936-tól alkotott, majd 1946 után a nemzet színházának vezető tervezőjeként nagy rendező egyéniségek– Németh Antal, Major Tamás, Marton Endre – alkotótársaként közel félezer színpadi alkotás  helyszíneit rajzolta meg. Legszívesebben talán az érzékeny Gellért Endre rendezővel dolgozott. A ragyogó térszervezést, a szerkezet biztonságát, a színészek számára harmonikus játékteret Shakespeare drámáiban és Moliere vígjátékaiban ugyanúgy meg tudta teremteni, mint a kortárs művekben, a sematizmus éveinek színműveiben. Legkedvesebb feladatának a magyar klasszikusok megszólaltatását tartotta. Madách Imre, Vörösmarty Mihály  mellett, a kortárs Illyés Gyula, Németh László drámáinak rajzolt hiteles színpadképeket.

Közel száz magyar játékfilm és tévéjáték látványvilága kötődik hozzá. Már a harmincas évektől kapcsolódott a filmgyártáshoz. Hét évtizedes munkássága során Szőts István, Keleti Márton, Várkonyi Zoltán, Máriássy Félix, Makk Károly, Gertler Viktor, Ranódy László, Szinetár Miklós, Zsurzs Éva alkotótársa volt. A filmvásznon a Földindulás, az Ének a búzamezőkről, a Budapesti tavasz, Janika, a Rokonok, a Gábor diák, a Bakaruhában, a Pacsirta, A névtelen vár helyszínei minden magyar filmnézőnek úgy él a képzeletében, ahogy ő megálmodta.

A Szegedi Nemzeti Színházat mindig otthonának érezte. Elismert fővárosi tervezőként, klasszikus magyar filmek alkotójaként is tartotta a kapcsolatot a várossal. Alkotótársa volt a Vaszy-korszak nagyoperáinak, de jól ismerte a Kisszínház lehetőség rendszerét, és bravúros ötleteitől kitágult az egykori moziszínház tenyérnyi játéktere. Horváth Zoltán, Angyal Mária, Sándor János rendezők állandó partnereként csodálatos tereket készített Gregor József Falstaffja, Király Levente Keanje, Tevjéje köré.

A Szabadtéri Játékoknak 1936-1996 között, hat évtizeden át volt meghatározó személyisége. Ő képviselte a folyamatosságot a művészeti vezetésben. Jól ismerte a Dóm égbe hasító, kettős tornyának kihívásait, a tér szcenikai adottságait. Olyan szabadtéri színpadi sikerek fűződnek nevéhez, mint Madách: Az ember tragédiája, Herczeg Ferenc Bizánca, Kacsóh János vitéze, majd a Játékok felújítását követően Erkel, Verdi, Kós Károly, Vörösmarty műveinek látványtervei. Nyolcvan évesen még rockoperák hatalmas freskóit hozta Szegedre, majd 1996-ban, a Csodaszarvas nemzedékváltó ősmítoszával búcsúzott el a tértől.

„… Mindennap dolgozom. Magam vásárolok be, ami kicsit már fárasztó, de a múltkor megvizsgált egyik régi professzor ismerősöm, aki azt mondta, még tíz-tizenöt évet ad. Annyi már biztosan nem lesz, de remélem, sok elkezdett munkát be tudok még fejezni.” Sajnos valóban igaza lett, nyilatkozata az utolsó interjúk egyikében hangzott el, 2002. október 28-án elhunyt.

 


Időutazás  a Szeged Városi TV-vel:

VARGA MÁTYÁS – VTV 1987

A kőszínházi produkciók színpadra álmodása mellett több emlékezetes szabadtéri előadás szcenikai megvalósításáról is beszél az idős művész az 1987-ben készült filmben.


Varga Mátyás 110 Emlékoldal

Születése napján (1910.12.01)  a Móra Ferenc  Múzeum  és a Szegedi Színházpártolók Társasága ezen az  emlékoldalon  rója  le tiszteletét.

Jó néhányan vagyunk még, akik  ismerték, tisztelték és szerették Varga Mátyást, van emlékük az  általa  létrehozott előadásokról. A most is köztünk  élő Varga  Mátyásról gyűjtünk emlékfoszlányokat, a szellemiségéből táplálkozó gondolatokat.

Színházi kollégák, képzőművészek, újságírók, filmesek, színháztörténti kutatók, színházpártolók és a nézők osztják meg személyes emlékeiket, idézik  meg  – most a  virtuális  világban – „Matyi bácsi” emberségét, mély  humanizmusát,  színházszeretetét.

A dokumentumokat, írásokat a matyasvarga110@gmail.com. címen  továbbra  is  szívesen  fogadjuk.  Az írások hozzáférhetők lesznek a  Szegedi  Szinházpártolók  Facebook oldalán: facebook.com/Varga-Mátyás-110-116146706963097

Visszaemlékezések:    

Sándor János a Szegedi Nemzeti  Színház  Örökös tagja, korábbi  főrendezője, Szeged  színházi  krónikása:                                      

Divatok jönnek, divatok mennek, csak a színpad deszkája állandó

Ha élne, száztíz éves lenne. Igazolványában neve helyén Varga Mátyás állt, de akik szerették, csak „Matyi bácsinak” szólították. Így azután, aki ismerte, csak „Matyi bácsizta”!

Reggelente, botjára támaszkodva, cekkerrel kezében ment a Szent István téri piacra tejért, kenyérért, miegymásért. Mindenből a javát kapta, mert a kofák is szerették a mindig derűs, melegszívű öregurat. Nem sejtették, hogy asztalaik előtt meg-megállva, a Dóm tér lelke jár közöttük, s hogy a kedves vevő a legjobb ismerője a panteon ölelte hely minden kövének. Honnan is tudhatták volna, hogy a teret őrző szobor-nobilitások – akik közt rég ott volna a helye – ismerősként tekintenek rá, hisz félszázadon át nézték, hogyan álmodja az alkalmi deszkákra a játékok színi világát. Ám a piactér kofái csak a kora reggeli kuncsaftot látták benne, nem a magyar színháztörténet kitörölhetetlen alakját.

Délelőttjeit szerelmének, a színháznak szentelte. Bennfentesen járt a folyosók labirintusában, halk léptekkel, mint alázatos pap Isten házában. Neki templom volt a színház, melyben alázattal szolgálta istennőjét, Tháliát. Mert, mint minden zseniben, benne is a tehetség mesterség iránti alázattal párosult. Második otthona a színházi műhely volt. Fájó szó ez a „volt” és nincs is szükség rá, hiszen ma is ott van ő minden színpadra kerülő megmunkált deszkában, festett vászonban, míves fémtraverzben, mert tovább él a műhelymestereknek átadott szaktudásban.

Nem múlt el nap, hogy szeme végig ne simogatta volna a színpadot, ahonnan annyi remek díszlete gyönyörködtette a tiszaparti teátrum publikumát. Nincs színpad e honban, mely ne őrizné munkái nyomát, s nincs város, melynek közönsége ne idézné színpadképei emlékét. Opera, próza, operett, musical. Nem volt színpadi mű, melynek első olvasásra ne érezte volna meg lényegét, nem volt szerző, kinek szellemét színpadképpé ne tudta volna alakítani. Szárnyaló képzeletével gyakorlatias tervezői rafinéria párosult. Mindenkihez volt jó szava, hasznos szakmai tanácsa. Ezért volt oly sebezhető, s ezért sebezték meg annyiszor. Volt idő, amikor „kis hangos senkik”, színházi kurzuslovagok túlrikoltották, amikor „percemberkék” korszerűtlennek mondták. A szakmán élősködő színügyi alkalmazottakat hamar elfelejtették, az ő alkotásai azonban újra meg újra ott voltak a filmvásznon és színpadokon, mert szükség volt a tehetségére. Szükség volt rá, hisz a szakma összes titkát ismerte. Mindent tudott a díszletről, a színházról. Bőkezű volt. Tudását átörökítette az utána jövő generációra. Tanítványaiból kerültek ki a magyar díszlettervezők legjobbjai.

Estéi az alkotás órái voltak. Anna asszony meleg családi fészket varázsoló szeretetében születtek meg sokat tudó díszletei, grafikái, pasztellképei és pompás kerámiái.

Élete alkonyán, a nyolcvanas évek végén így fogalmazta meg díszlettervezői hitvallását: „A díszlettervezés kiszolgáló művészet. Figyelembe kell venni a szerző, a rendező, a színész kívánságait. És azután divatok jönnek, divatok mennek. Csak a színpad deszkája állandó. Ott kell elhitetni mindazt, amit a szerző meg kíván mutatni a világból.”

Torzsalkodás és kenyérféltés szorongatta színházi életünkből nagyon hiányzik a Te bölcs, tapintatos, rendteremtő erőd, Matyi bácsi!

Hollósi Zsolt újságíró, tán a legszebb Varga Mátyás interjú szerzője így emlékezett:

Varga Mátyás kilencven évesen is tele volt tervekkel, akkor is arról mesélt, mi mindent szeretne még megvalósítani, amikor halála előtt néhány héttel utoljára találkoztunk. Évtizedek óta mindenki Matyi bácsinak hívta Szegeden, nemcsak a matuzsálemi életkorának kijáró tiszteletet lehetett ebből érezni, hanem a szerteágazó életművének szóló elismerést is. Már életében legendává vált. A több mint hat évtizedet átívelő hosszú pályafutása során a korszak legnagyobb rendező egyéniségeinek, Németh Antalnak, Major Tamásnak, Várkonyi Zoltánnak, Nádasdy Kálmánnak, Marton Endrének, Mikó Andrásnak az alkotótársaként dolgozott Budapesten és Szegeden, mindenkivel kapcsolatban akadt valami kedves, jellemző története. Makk Károllyal együtt dolgozott a Liliomfi forgatásán, Szinetár Miklóssal több produkcióban is a Szegedi Szabadtéri Játékokon, mindkét jeles rendező a legnagyobb elismeréssel szólt róla a szegedi múzeumban és a Bécsi körúti alkotóház kertjében tartott közönségtalálkozón.

Matyi bácsi mindig zavarba ejtő érdeklődéssel és bizalommal fordult a fiatalok felé, hálás volt, ha mesélhetett a Nemzeti Színház vagy a Dóm tér hatalmas színpadára tervezett legemlékezetesebb díszleteiről. Ma is őrzöm azt a Madách Imrét ábrázoló kerámiáját, amit az egyik beszélgetésünk után a Kazinczy utcai műtermében kaptam tőle. Szelíd ember volt, néha azért bosszankodott. Emlékszem, egyszer  amiatt dohogott, ha annak idején ő is egy sarokház áráért építhetett volna díszletet, és az sem érdekelt volna senkit, hogy a hatalmas fémmonstrumok több tonnás súlyát elbírja-e a színpad, akkor nagyobbat is álmodhatott volna. Neki azonban ilyesmire sohasem volt lehetősége, mindig kompromisszumra kellett törekednie, kevés pénzből is látványosat csinálni, az volt az igazi kihívás.

Miközben a Bartók-Pásztory-díjtól a Szeged díszpolgára címen át a Kossuth-díjig már szinte minden szakmai és társadalmi elismerést megkapott, jó volt látni az őszinte, szinte gyermeki örömét, amikor legnagyobb meglepetésére 1999-ben elsőként ő vehette át a Szegedi Nemzeti Színházban a Dömötör-életműdíjat.

08

Gyémánt Csilla  színháztörténész, megrázóan szép  halotti  beszédét  küldte:

Drága Matyi bácsi!

Most, amikor az emberi lét utolsó útjára kísérünk, búcsúzunk tőled mi is, a szegedi színházba járó közönség, a szegedi operabarátok.

A színház, amelynek oly avatott művésze voltál, bár az egyetemes emberi kultúra folyamatában előkelő helyet foglal el, igazi hatását a jelenben fejti ki, elsősorban ott és akkor, ahol az előadás zajlik, az ott jelenlevő közönség számára. Te, aki már életedben fogalommá váltál, egyszemélyben sugároztad ezt az egyetemes színházi kultúrát, amelynek csak látszólagos a tűnékenysége, hiszen rejtélyes módon belénk ivódnak üzenetei. Színház, a lélek tisztító tüze! Fények, hangok, képek, szavak, illúzió. Illúzió, de olyan, amely érzelmi és gondolati útravalót ad – néha egy egész életre. Ezt mind egyszemélyben képviselni tudtad.

A közeledben az ember úgy érezte, zúgó fenyves fenséges derűje árad belőled, vagy azt, hogy hatalmas tölgyfa vagy! Mert életed – ahogy a költő mondja – ,,millió gyökerű” volt. Árnyékodban meg lehetett pihenni, áradó életerőt, derűt, szeretetet sugároztál. Aggastyán korban is ,,tölgyfa” ember maradtál, rendíthetetlen oszlopa az alkotó emberi szellemnek.

A Te példád, drága Matyi bácsi, művészi hited, halálodig tartó mindig jóra törekvő, derűs emberi tevékenységed bátorított, erővel töltött fel mindenkit, aki közeledbe kerülhetett.

Most, a végső búcsú pillanatában úgy képzelem el, hogy valahol fenn ballagsz már az égi mezőkön- hisz az Úr már magához szólított­ lepillantva ránk, gyászolókra, így szólsz hozzánk: Kedveseim, ne szomorkodjatok! Térjetek haza, derűs szívvel tevékenykedjetek, s örüljetek a következő napnak!

Jó Varga Mátyás! Élt szép, hosszú életet s meghalt mint isten-áldott, boldog férfiú. Rajzolt életeben sok remek díszletet, bajt nem szenvedve, szépen végzé életet.

 

12

07

Kocsis József az  SZNSZ és a  Szabadtéri  főmérnöke évtizedeken  át  volt  közvetlen  munkatársa:

Amikor személyesen megismertem Varga Mátyást, már mindenki Matyi bácsinak szólította. Nagy tisztelettel mondtuk ki ezt a becéző, kicsit bizalmaskodó megszólítást, sok szeretet volt benne. Művészi, szakmai munkáját tehetsége és nagy tapasztalata birtokában, kiválóan, minden alkalommal ­gondos felkészültséggel végezte. Szakmai méltatását sokszor megtették barátai és ellenségei, inkább az emberről szólnék.

Megjelenésre egy igazi római patrícius jut eszembe, nemes tartással, nemes arcéllel. Ha tógát viselt volna, feltűnés nélkül részt vehetett volna a római szenátus ülésén. A reformkori országgyűléseken sem tűnt volna ki a nemesek közül. Megjelenése, tárgyalókészsége igazi úriemberé. Diplomáciája Talleyrand-i. A felfokozott idegállapotban dolgozó színházi „őrültek” között nyugodt tudott maradni.  Egy eset kivételével, amikor a minősíthetetlenül viselkedő rendezőt azzal fenyegette, hogy belevágja a zenekari árokba.

Jó volt vele dolgozni, elképzelése, kidolgozott tervei alkalmazkodtak a színházi lehetőségekhez. Tudatában volt annak, hogy művészete alkalmazott , sőt  „közalkalmazott” művészet, az anyagi határokat soha nem lépte át.

Nulla dies sine linea – idézte sokszor Nagy Sándor udvari festőjének mondását: egy nap se múljon el vonás nélkül. Szakmai hitvallása volt. Értette ezt a rajzvonásokra, de értette a napi munkára is. Folyamatosan rajzolt, dolgozott.

Egészségére nagyon vigyázott, sosem használt liftet. Úgy tartotta, hogy a koporsószegek kihúzásának legegyszerűbb módja a lépcsőzés. Persze az is igaz, hogy fiatal korában a róla elnevezett szendvicset szívesen fogyasztotta, ami két rántott szelet között egy natúr szeletből állt.

Abban a korban élt, amelyben a művészi kvalitást és teljesítményt inkább emberi, erkölcsi oldalról ismerték el, az anyagi elismerés nagyságrendekkel kisebb volt, mint ma. Egy kezembe került rendelet szerint a budapesti művészek a Szegedi Szabadtéri Játékok produkcióiban anyaszínházi fizetésük két-három-szorosát kaphatták. Nem előadásonként, hanem produkciónként! Matyi bácsit az anyagi dolgok nem érdekelték. Számára a munka volt a fontos. Életében egy gépkocsit vásárolt, egy Wartburgot. Mosolyogva mesélte, hogy egyik filmjének külföldi jogdíja alig haladta meg a kétszáz forintot. Soha nem elégedetlenkedett, soha nem reklamált.

Gazdag élete során 45 film és számtalan színházi, szabadtéri előadás díszletét tervezte. Életművének felsorolása (Wikipédia) eléggé hiányos. Nem említi a Dóm téri produkciók közül az alábbiakat :Bizánc, Mózes, Czillei és a Hunyadiak, Carmen, Parasztbecsület, Falstaff, Trubadur, Fidelio, János vitéz, Csínom Palkó, Cigánybáró, Bestia.

Csak a Szabadtérin 53 produkció díszleteit tervezte. Ezt a sportban úgy mondanák, hogy 53- szoros magyar válogatott volt.

Tervezői munkájára jellemző volt a komplex gondolkodás. Díszletei, a színpadi megjelenés mellett tökéletesen megfeleltek az előadás igényelte funkciónak. Megfeleltek a színházi működési igények-nek, a gyártási, szállítási követelményeknek, a színpadi emberek és gépezet teljesítőképességének. Tudta a gyártási folyamat csínját-bínját, ismerte az anyagokat, el tudta magyarázni a szerkezeti megoldásokat. Ha szükség volt rá, kölcsönkérte a festőecsetet és megmutatta, hogyan alakítsák a munka művészi részét.

Somló Gábor színművész, a SZNSZ Örökös tagja személyes emlékét osztotta  meg:

Drága Matyi Bátyám!

Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de közeledik a szülinapod. Tudod jól, mennyien szerettünk, és tiszteltünk. Így gondolom, nem lepődsz meg, hogy nagyon sokan fogunk köszönteni, és emlékezni csodás kilencvenegy évedre, páratlan munkásságodra. Önző leszek, mert három emlékemet idézem fel.

Az első, 1985. A Viktória nagyoperettben debütáltam a Belvárosi moziban, a színházat épp felújították. Csodálatos díszletedben játszhattam. Három felvonás, három páratlan színpadkép! Itt ismerhettelek meg személyesen, közelebbről is. Természetesen ismertem hatalmas munkásságod, milyen hatalmas etalon vagy a színház, film, kisplasztika, festészet világában! Óriási élmény ilyen művésszel találkozni, együtt dolgozni. Emlékeztél édesapámra is. Ez igen megtisztelő volt! Premier után gratuláltál, mondván nem estem messze apám fájától. Ez nagyon hízelgő volt. Boldoggá tettél. Már akkor feltűnt, milyen közvetlen vagy, türelmes, és innovatív.

Második találkozásunk a „Hegedűs a háztetőn” produkció volt. Chagalli ihletésű díszletedben pompázott az előadás! A főpróbák alatt végig velünk voltál, nagy örömünkre! Sándor János Főrendezőnk hallgatott rád, nem csak szcenikai, színpadtechnikai, de egyéb ötleteidet is örömmel vette. Hatalmas sikerünket Neked is köszönhettük! Nizzai vendég játékunkon a Francia közönség is ámulhatott színpadi alkotásodon! Neked bizony volt mire szerénynek lenni! Olyan hétköznapi ember voltál mindig, ha utcán, piacon, színházban találkoztunk veled. Ez számomra lenyűgöző volt!

Harmadik emlékem, mikor megszületett „Öltöző” című színdarabom, elsőként téged kértelek meg, hogy olvasd el. Nagyon kíváncsi voltam milyen díszletelosztásban gondolnád a darabot. Jó tanácsokkal láttál el, mit javítsak egyes jelenetekben. Majd fogadtál otthonodban, átbeszéltük meglátásaid. Ajánlást is írtál nagy örömömre, a Szegedért alapítvány kuratóriumának. Ezt nagy becsben tartom tárgyi emlékeim között. Mellékelem is levelem végén. Drága Mester! Boldogság, hogy ismerhettelek, boldogság, hogy bemutatkozhattam és ünnepelhettem szépséges emlékházadban mint színházunk új Örökös tagja. Drága Mester! Mindent köszönünk!!! Sosem feledünk, munkásságod örök fényességgel ragyog a színház, a képzőművészet, a kultúra egén!

 Bubryák István  televíziós  szerkesztő, újságíró,  a feleségről,  Anna  néniről  is  emlékezik:

Szóval, Varga Mátyásról kellene írnom, merthogy december 1-jén lesz 110 éve születésének. Mit tud írni egy dokumentumfilmes egy színházi díszlettervezőről, akivel ráadásul nem is egy korosztály – bár az a 35 év lassan elmosódik -, nem is azonos a műfajuk, nem is azonos az a közeg, amiben mozogtak, más az ismeretségi körük, tán még az érdeklődésük is? Ráadásul ő azért Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész -, hogy csak néhány kitüntetését említsem – illő tehát a képzeletbeli öltönyt-nyakkendőt felvenni, ha róla írok, bár az ájult és kenetteljes tiszteletet ő mindig visszautasította, ha így közeledtek, de azért mégis…

Szóval, milyennek láttam én? Bölcsnek. Nem öregnek, bölcsnek. Olyan egyszerűen és olyan röviden tudta megfogalmazni azt, mit kell tudnia egy jó díszlettervezőnek. „Segíteni a színészt a munkájában, segíteni a nézőt a katarzishoz vezető úton”. Ha erről bővebben beszélt, akkor azt mondta, a színész érezze meg a mű atmoszféráját a díszletében – ő akkor dolgozott jól -, a néző pedig higgye el, hogy akár az ősember barlangja, de akár az űrrepülőgép belseje olyan lehet, amilyennek ő megálmodta.

Végtelenül szerény volt. Ha arról kérdezték, hogy Szeged, meg Szabadtéri, meg 1936, akkor ő nem arról beszélt, hogy 26 évesen egyszerre három darab díszletét álmodta ide, hanem Janovicsról, aki ezzel megbízta őt, a legendáról, a színidirektorról, akit méltatlanul elfeledtek. És ha a Szabadtéri újraindulásáról, meg általában a szegedi színházról, akkor Vaszyról, a másik legendáról, aki az opera első számú játszóhelyévé fejlesztette Szegedet, és akit még nem feledtek el. Még.

Több mint kétezer díszlettervet készített életében, de ha megkérdezték, hol érezné magát a legjobban, azt mondta, a XVIII. században, mert akkor freskófestő lehetett volna, mert az az ő igazi mérete-világa. Ezért is imádja a Szabadtérit, mert ott vannak méretek rendesen…  És, az nem igaz, hogy nagy terekben nem lehet igazi érzelmeket megjeleníteni! Díszlet kell, jelmez, rendezés, színész… és megy…!

Közvetlen volt és érdeklődő. A hozzá képest süvölvény-korú újdondászokat (köztük engem is), olyan közvetlenséggel fogadott, ami még ebben a nagyon közvetlenkedő világban is meglepő. Nem volt benne semmi mesterkéltség. Bemutatkoztunk, és mintha tegnap hagytunk volna félbe egy beszélgetést, ott folytattuk, hogy „ mondd, és nálatok ott a tévében mennyi díszletigényes produkció készül egy évben?”. És kérdezett, és érdeklődött, és választ várt. (A tények kedvéért jegyzem meg, hogy én voltam a riporter.) És már később, amikor már volt Wikipédia és megnéztem az adatait, olvastam, hogy számtalan filmnek volt díszlettervezője, csak néhány közülük: Ének a búzamezőkről, Rokonok, Liliomfi, Budapesti tavasz, Tanár úr kérem, Gábor diák, Bakaruhában, Pacsirta, Árvácska, stb. Őt azért érdekelte – rájöttem -, a tévé, mert ő a filmgyárban dolgozott, a tévében nem, vagy keveset, és izgatta. Milyen lehet? Miben más? Ekkor 85 éves volt.

Matyi néni? Ő volt a felesége. Nem tudom a valódi nevét. Biztos volt neki. Mindenki úgy hívta, Matyi néni. A néptáncosok mondják, hogy a széki táncban, az asszony azért táncol ott a férfi előtt, hogy annak legyen kin megtámaszkodnia. Azt hiszem, Matyi néni is egy ilyen széki táncos nő volt. Rajta támaszkodott Matyi bácsi, ő tartotta meg táncában. Egy életen át.

Kovács  Ágnes színháztörténeti  kutató, a Szabadtéri  korábbi  igazgató helyettese a köztünk élő legendát idézi  :

Szabadtéris működésem során – 1982 és 2000 között­ –  számtalan színházi legendával találkozhattam,  érzékelhettem,  hogy  jelenlétükben valahogy sűrűbb  lesz a  levegő. Varga  Mátyás  gyakori  vendég volt  a Klauzál  téri  irodánkban, és  később a nézőtér csere után, a Deák Ferenc utcában is, de valahányszor megjelent nálunk, ekkortájt  már, elegáns  idős úrként – egy  pillanatra megállt az idő. Mindig volt valami ötlete, s nemcsak a  Dóm téri előadásokhoz: kerámiatálat hozott a Madách- évfordulóhoz, linómetszetet a Városházáról, betlehemet készített a Széchenyi téri szökőkúthoz, plakettet a Zenebarátoknak. Érzékenyen és  frissen reagált a város történéseire, ekkora már szegedivé vált. Számunkra is természetes volt, hogy a színházban az ő általa tervezett látványvilágban elevenedik meg a Rigoletto, a Bohémélet vagy a Tosca, hogy csodás nagyoperetteknek ad távlatokat a moziszínház tenyérnyi színpadán, hogy az ő rajzai nyomán bővül hatalmas várrá a Dómszínpad a Hunyadi Lászlóban. A legenda köztünk élt, és nem volt kétséges, hogy 80 évesen is friss szemléletű rockoperákat álmodik a térre: a 90-es, erdélyi formavilágú István a királyt és – egy rendezőváltással is „megspékelve”, szinte két hét alatt tervezi újra  a  Bestiát.  Persze azt is tudtuk, hogyha szűkebbek  az  anyagiak, akkor  csakis   hozzá  fordulhatunk, zseniális  ötlete nyomán  fordultak  a  hatalmas tornyok szempillantás  alatt Turandot világából a  Mosoly  országába –   egy  nap alatt  változhatott a  játékrend.

 A színháztörténet  rejtelmeibe a 80-as években, a Szeged monográfia kapcsán már igencsak  belebonyolódtam, így a legendás „Matyibácsi”-val  való  beszélgetések  a  szabadtéri  irodájában  élővé  varázsolták  a  múltat. Azt tudtam, hogy az 1900-as ezredforduló tájékán, a még ifjú  Janovics Jenő „tüzes  akarással”  izgalmas , sűrű  évadokat  igazgatott  a  szegedi  színházban, azt  már  kevésbé, hogy  1936-ban a  Szabadtéri  vezetésével megbízott  kolozsvári igazgató, a  magyar  filmgyártás  elindítója adott  bizalmat  az  akkor 26 éves  Varga  Mátyásnak. S mindjárt  teljes évadot terveztett vele: a hagyományos Madách Tragédia  mellett, kortárs  magyar  mű  Herczeg Ferenc  Bizánca,  és a  daljáték János vitéz  is   színpadra kerülhetett. A  Kolozsvár szellemi életét irányító,  elméletileg is kiváló szakember, Janovics Jenő irányításával teremtették meg  annak a tömegvonzó, több műfajú népszínháznak az alapjait, amely máig is életképes a Dóm téren: „Szeged nem magyar Salzburg, és ne is törekedjék az lenni…Testesítse meg a magyar gondolatot, legyen tolmácsa a magyar szellemi életnek, tolmácsolói pedig magyar művészek legyenek.”

Varga Mátyás egész életművét meghatározták ezek a gondolatok. Az 1944 és 80 között a  budapesti  Nemzeti  Színházhoz köthető terveiben, 59-től az újraindult Szabadtéri  anyagban, de közel  száz  filmjében, kerámiáiban, grafikáiban  is nyomon követhető vonzódása  a magyar  klasszikusokhoz:  ismeretes,pl.,hogy  Madách Imre: Az ember tragédiája c. művét vagy 13-szor alkotta újra és újra, különböző rendezőkkel.  A kor kívánalmaival lépést tartó,  a korízlésnek megfelelő festett vásznak,  díszítések  mögött  mindig ott van a ragyogó  térszerkezet,  minden  elemnek megvan a  dramaturgiailag  indokolt helye.

Nulla dies sine lineae – Egy nap se múljék el vonal nélkül.”- ez volt Varga Mátyás jelmondata és így is élt  A  hagyatékában  őrzött naplókban éveken át, naponta lejegyezte, hogy min dolgozik, kivel beszélt, milyen benyomások segítették munkájában. Örömmel fedeztem fel, azokat  a  bejegyzéseket, amikor nálunk  járt a Szabadtérin: Nikolényivel,  Szűcsborússal,  Kocsis Jóskával vagy  velem találkozott.

Varga Mátyás a Kállítóház avatóján

A Kiállítóház megnyitóján, 1987

 Marton Árpád színesztéta – kis  szösszenete  a  Matyi  bácsi és az ifjúság kapcsolatát  tükrözi:

Az utolsó relikvia

Ha megvolna az a kád…

Ha megvolna, most én lehetnék az évforduló nagy szenzációja, mint akinek birtokában van egy eredeti Varga Mátyás-mű.

Díszletműfajban.

Abból a fajtából, amely természeténél fogva múlandóságra ítéltetett. Hisz a pillanatnyi illúzió fölkeltésének szándékával született.

Azt a kádat – töredelmesen be kell vallanom -, nem a Varga Mátyás életműve iránti lelkesedésből vásároltam meg a régi Dóm téri nézőtér vastraverz-alvilágából, fahulladék gyanánt, 640 forint összegért, az adóterheket is beleértve.

Akkor már második éve árválkodott a jókora fakád a régi, otromba, mégis szívünkhöz nőtt lelátó alatt, és jó volt beszökdösni oda néha, hogy a pókhálókon megcsillanó őszi fényben újra magunk elé idézzük a nyár káprázatát.

A bestia. Ez volt a címe kamaszkorunk egyik kedves, máskülönben meglehetősen szeleburdi rockoperájának, amely kedvenc Rock Színház-i sztárjaink főszereplésével két évadon át tartotta izgalomban képzeletünket. Persze nem a díszlettervezőhöz sündörögtünk autogrammért. Nagy Anikóért, Vikidál Gyuláért, Sasvári Sándorért lelkesedtünk, és hogy a közelükbe férkőzhessünk valamiképpen, még úgynevezett diákújságot alapítani sem voltunk restek. Mely diákújság ugyan egyetlen stencilezett példányban látott csupán napvilágot, arra azonban kitűnő hivatkozásul szolgált, hogy bálványként tisztelt művészeinket interjúra csábíthassuk a régi Virág Cukrászda viharvert, mégis mediterrán álmokat ringató nyárdélutáni katlanába, haboskávé és Coupe Jacques társaságában (a kifejezést éppenséggel Nagy Anikó ajkáról lestem el, aki szegedi színésznő korából olyasmikre emlékezett szeretett városunk közelmúltjából, amik számunkra már legendás múltakba merültek).

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Matyi Bácsi is belé ne került volna szerény visszhangra számító sajtóalapításunk vérkeringésébe.

Botladozó, 17 esztendős diákújságíróként, Szinetár Tanár Úr kifogyhatatlan türelmét igénybe véve és élvezve, a Turandot elemzését igyekeztem közreadni egypéldányos orgánumomban. Sohasem felejtem el: hogy papírra följegyzett kérdéseimet fölolvashassam – ó, hamvas pályakezdés… -, maga a Tanár Úr vállalkozott rá, hogy jókora kazettásmagnómat pártfogásába vegye az interjú idejére a régi öltöző felejthetetlen mész- és dohszagú, kellemes huzatokat és színi rejtelmeket sodró folyosóján. És mert a cikk megjelenése nem jöhetett volna létre odaillő illusztráció híján, egy gutaütéssel kísértő, délutáni rendelkező próbán nagy bátran magát a tervezőt, Matyi Bácsit környékeztem meg, bocsátaná rendelkezésemre az opera látványtervét arra a kurta időre, míg az ugrásnyira lévő Nagyáruház fénymásolójában elkészíttetem a lap számára nélkülözhetetlen kópiát. (Itt jegyzem meg: ma is csodálattal tölt el, miként alakította át Varga Mátyás zseniális színházi leleménye estéről estére a Turandot Pekingjét A mosoly országa bécsi kastélyává, alig néhány változtatás révén – bukszusok be- és sárkányok kiiktatásával. Ami A bestia színpadképét illeti, harmincvalahány esztendővel utóbb az alábbi verssorokat keltette emlékezetemben: Sötétlő várba vaksi ajtók / vezettek s ódon fahidak. / Legenda támadt. Járt-kelt rajtuk / vérvörös, kába rémalak.

Soha nem felejtem el Matyi Bácsi tekintetét. Akárcsak a föntebb megnevezett Nagy Művészek, ő is halálos komolyan vette a csetlő-botló, önjelölt firkász szorgoskodását. Olyannyira, hogy a díszlettervek nagylelkű átadásán túl jellegzetes, hunyorgó – a térbeli arányok fölmérésén edződött – nézésével egy pillanat alatt átalakította a periodika fejlécét, amely (nem túl leleményes, ám kétségkívül a Virág-terasz fakult árnyékvetőinek locsogásától ihletett módon) a Napernyő címet viselte. Matyi Bácsi kihúzta zakózsebéből elmaradhatatlan grafitceruzáját, és egyetlen mozdulattal remek napernyőt skiccelt nekem a keze ügyébe került papirosra. A címlap ma is megvan, beleltározható a Varga Mátyás-életmű alfejezeteinek sorába, kisebb, alkalmi munkák cím alatt. Előkereshetném, de anélkül is határozottan emlékszem, milyen diadalmasan számoltam be a Napernyő egyetlen példányát kézről kézre adó olvasótábornak – mind valamennyi lelkes Szabadtéri-rajongó volt – arról, hogy immár Kossuth-díjas címlaptervezőt mondhatunk a magunkénak.

Következő találkozásunk bő évtizeddel később történt. Egy helyszíni televíziós magazinműsor szerkesztőjeként kísértem az épp 90 esztendős Matyi Bácsit ki és be a Téren, amelyet Nálánál senki sem ismert jobban. Megint a jellegzetes, összehúzott tekintet. Amely méricskél és meg is mér. Minden pátosz nélkül, de őszinte csodálkozással mesélte el, miként előszobáztatta, majd bocsátotta dolgára meghallgatatlanul egy újdonsült direktor, aki épp akkor készült Tragédiát rendezni a téren, saját tervezésű díszlettel.

A hunyorgó szemben nem volt szemernyi neheztelés sem. Inkább csak értetlenség. Az Aradi vértanúk terén taxiba ültettem. Nyilvánvalóan semmire sem emlékezett a napernyős „címlapsztoriból.”

A Báthory Erzsébet vérfürdőinek díszletéül szolgáló kád vagy hat-hét éven át árválkodott idelent, az udvar sarkában, a szőnyegporoló mögött. Vérvörös posztóval kárpitozott, szivaccsal párnázott pereme és oldalán a vasfogantyúk kopottan és rozsdásan álmodoztak a kihunyt dicsfényekről, amelyeket Imre Zoltán koreográfiája és Sík Ferenc rendezése igézett köréjük. Évente egyszer azonban fölkerekedtünk, és látványos fölvonulás keretében a várkertbe taszigáltuk úgynevezett „görög est” megrendezésének céljából, a bölcs Trogmayer Ottó nagyvonalú engedélyével – no de ez egy másik történet, a Kárász utcát is föllármázó, hajnali hazaútról nem is szólván. Pár év elteltével becsöngetett nálam valami sándorfalvai illetőségű hidegburkoló vagy hasonszőrű iparos, mondván, hogy föltétlen szüksége volna pár hétre a takaros alkotmányra, egynémely üvegszálas fürdőmedence kialakításának céljából.

Ma is a szemem előtt, amint a rozoga zöld IFA kifordult kopottas udvarunkból Varga Mátyás díszlet-életművének talán utolsó eredeti darabjával…

Koltay Gábor filmrendező, az Egy  életmű  díszletei c. könyv kiadójának  levele a 2001-ből…

1.

16

Czenéné Vass Mária közművelődési szakember, a  NéZŐ szemszögéből  is  emlékezik:

Egy reneszánsz ember: Varga Mátyás, Matyi bácsi

Legelőször lenyűgöző díszletei jutnak eszembe: operák, drámák sora, rengeteg olyan díszlet, évtizedekig szolgálta az egymást követő előadásokat. Azután a meghatározó élményem: az Ember tragédiája a szabadtérin. A vetített díszletek – miután igen gyors váltásokat tettek lehetővé – szinte filmszerűvé és álomszerűvé, szürreálissá tették Madách remekét.

Micsoda stílusérzék és atmoszféra – teremtő erő sugárzott ezekből a színpadképekből!

Gregor József mesélte, hogy Varga Mátyás díszletei között jól érzi magát a színpadon. Sőt, a díszletek az akusztika törvényeit is figyelembe vették. Nem zárták be, szinte terelték a hangot, hadd szárnyaljon! A szegedi színházi palota és a Dóm-tér minden adottsága a kisujjában volt. S milyen szerencse, hogy a Dóm-térbe szeretett bele, s velünk, itt Szegeden élt! Bejárta a világot is. Egyszer arról mesélt, hogy nálunk pazarlás folyik, hiszen ő a Metropolitan Operában azt látta, hogy egy Borisz Godunov előadásra Borisz köpenyének ékköveit egy régi jelmezről varrták át az új jelmezre. Pedig Amerika dúsgazdag ország. Takarékoskodni kell! – emelte fel  figyelmeztetésül a mutatóujját.

Azután a 90-es évek elején, a rendszerváltás után a városházán nagy fába vágtuk a fejszénket.  Két év alatt – közösségi munka eredményeként – elkészült a város hosszú távú kulturális koncepciója. 150 levelet küldtünk ki minden intézménynek s a város neves kulturális szakembereinek. Arra kértük őket, értékeljék a város kulturális életét, s írják le elképzeléseiket a jövőre vonatkozóan.

Nem gondoltam volna, hogy ő, a zseniális színházi ember ennyire a szívén viseli a város kulturális életének egészét. Tőle kaptuk a leghosszabb és leghasználhatóbb értékelést, s tervei is nagyon használhatónak bizonyultak. Elképzeléseit nagy, franciakockás papírra írta, gyönyörű, kalligrafikus kézírással

Szinte összecsengett gondolkodása Balázs Béla gondolkodásával, amikor a nyári ünnepi heteket a művészetek és a népek komplex találkozójaként fogta fel. Elképzelése szerint a szabadtéri lenne ugyan a középpontban, de szinte egyenrangú szerepet kapna a zene – a szabadtéri koncertek, a képzőművészet – a szabadtéri tárlatok, a népművészet – néptánc – a menettáncok, és táncbemutatók „képében”.

Azóta a Szabadtéri Játékok mellett talán a Nemzetközi Néptáncfesztivál és a Thealter-Fesztivál, az alternatív színházak nemzetközi találkozója emelkedett nemzetközi hírű rendezvénnyé.

Matyi bácsi rendkívül fontosnak tartotta az egyetem jelenlétét a városban. Abban az időben a szabadtéri helyszínén kívül nemigen használta a város a Dóm teret. Ő az egyetemi évnyitókat és az évzáró „utcabált”, valamint a húsvéti és karácsonyi programokat is itt rendezte volna meg. Azóta szerencsére sokat változott a helyzet.

Nagy gondossággal kísérte figyelemmel a koncepció elkészültét, nagyon sokszor konzultáltunk ez ügyben, s ha valamivel nem volt elégedett, őszintén elmondta a véleményét. Mindig mosolygós, szelíd, szerény, de nagyon bölcs ember volt, Szegeden nagyon szerette mindenki.

Még egy meghatározó emlékem van róla, amelyet sohasem felejtek el. Abban az időben emlékezetem szerint pusztán két alkalommal fordult elő, hogy a szegedi színház minden nézője felállva, hosszan tapsolt, ünnepelt volna valakit.

Arra emlékszem, hogy a 70-es évek elején – talán 71-ben – Németh László: Az írás ördöge c. ősbemutatóján megjelent a szerző, az idős mester, s a darab végén törékenyen, sápadtan kilépett a közönség elé. Szinte megrettent a hangos ünnepléstől, hiszen a földszinttől a kakasülőig mindenki felállt, s nagy tapssal ünnepelte a híres írót.

Ez a jelenet ismétlődött meg 1999 májusában, amikor a Dömötör-díj kuratóriuma első alkalommal ítélte oda az Életmű-díjat, mégpedig Varga Mátyás Kossuth-díjas díszlettervezőnek. A díj átadásakor felállva tapsolt, bravo-t kiáltozott az egész színház, Matyi bácsi ott állt a színpadon, a hangos ünneplés közepén, hálásan kitárta a karjait, s könny csillogott a szemében.

Hát így szerette őt ez a város. A közönség talán egy kicsit szeretett volna visszaadni valamit abból a sok jóból, amit Matyi bácsi hagyott ránk.

 

Rácz Tibor színművész, a SZNSZ Örökös  tagja, Varga Mátyás utolsó színházi  munkájának  rendezője:

Varga Mátyás díszlettervező munkáiba beleszülettem mint gyerekszínész. Csak jóval később jöttem rá, hogy milyen nagyszerű festő. Pár perc alatt tudták változtatni a hátteret, a helyszínt a díszítők. A vár egy szép kertes udvarrá változott vagy szoba belsővé. Olyan élethűen festette meg a hátteret, hogy nem kellett hozzá igazi kő vagy vasbeton, csak egy fakeret és benne a megfestett vászon.

1959-ben a Szegedi Szabadtérin a Hunyadi László című Erkel Ferenc operában négy gyerek párnán nyújtotta át a vár kulcsait a királynak, Szabó Miklósnak. Egykori filmhíradó is őrzi ezeket a perceket. Rácz Tibor, Mayer Ferenc, Hajdu Béla, mi hárman később barátok is lettünk.

Egy évvel később Az ember tragédiája című darabban az óriási színpadon Kimon szerepét játszottam, Básti Lajos, Lukács Margit színpadi szülőim gyerekeként. Major Tamás rendezte és Varga Mátyás volt a díszlettervező.

1998-ig a Szegedi Nemzeti Színház gyerekelőadásokat vásárolt, illetve rendelt meg, többnyire Békéscsabáról. Nekem nem esett jól, hogy nem mi állítunk ki darabokat és nem mi kapjuk az esetleges tulikat, a szereplők foglalkoztatásáról már nem is beszélve.

Szikora János megkérdezte: Tudsz hozni példányokat? – Persze. – feleltem. Három különböző  színműből választotta ki a Hamupipőke című darabot. Azt mondta, rendezd meg Te.

Még aznap felhívtam Matyi bácsit, hogy elvállalja-e velem ezt a munkát. Persze, csináljuk meg. Előbb én voltam nagyon boldog, majd később Szikora János azt mondta: Letérdelek a lábai elé, ha elvállalja. Elvállalta. Első évadban a Kisszínházban, a felújítás már a Nagyban ment. Varga Mátyáson kívül Király Levente, Rácz Rita, Gera Marina kaptak később komoly díjakat. Az én díjam az ő barátsága lett.

Rácz Tibor

DOC_20201127172026(1)

DOC_20201127171941(1) DOC_20201127172057(1)

 

Kiss János:

Varga Mátyással 1983-ban ismerkedtem meg, egy véletlen folytán. A Kazinczy utcában volt egy bérelt kerámia műhelyünk, ahol dolgoztam egy kerámikusnak. Egyik nap egy őszes 60 év körüli Úr kopogtatott az ajtón. Kérdezte be jöhet-e, mit készítek a fazekas korongon. Én akkor nagy tálakat korongoztam. Megnézte a munkámat, és azt kérdezte, volna-e kedvem Neki is készíteni ilyen tálakat, de egy 20 db kell belőle, de nem mondta mire fogja használni! Ráadásul nyersen kell elkészíteni csak. Mert még dolgozni szeretne rajtuk! Én nagyon meglepődtem, és másnapra elkészítettem egy pár darabot belőle. Másnap mosolyogva elvitte a tálakat, és közölte, ha elkészül megmutatja őket. Pár nap alatt elkészült az összes darab, felhívott magához a szemközti ház 5. szintjén volt egy mosókonyhás szárító helység, amit műteremnek használt, ahol rengeteg rajz, festmény, plasztika volt a falon és a polcokon. Én elcsodálkozva néztem a szebbnél-szebb rajzokat grafikákat, szobrokat. És ráismertem a Szegedi Szabadtéri Játékok számos előadására közöttük. Tudtam, hogy nem egy hétköznapi tudású Embert ismertem meg, hanem egy sokoldalú Nagyszerűen gondolkodó Művészt! Ő ígéretéhez híven, megmutatta az elkészült tál egyikét, amire feliratozva volt: Madách Imre – Ember Tragédiája 100 éves Előadása, középen az almafa Ádámmal, Évával, ebből egy még látható a Kiállítóházban. Elmondta, hogy azok a művészek kapják, akik szintén a munkájukat adják a rendezvény sikeréért.

Én nagyon elcsodálkoztam azon, hogy Ő a munkáját adja, és ezzel akar örömet szerezni azoknak az Embereknek, Színészeknek, akik szintén a munkájukkal szereznek örömet, élményt sok ezer ember számára! Innen kezdődött Barátságom, és egészen 2002-ig tartott, Varga Mátyással! Számos munkáiban részt vettem, főleg a kerámiák elkészítése erén. Sok közös munkánk látható a Kiállító házában. Köztük a tálakból egy, a ház folyosójának falán. Emlékét, Emberi Nagyságát, Családommal a szívünkben őrizzük!

Benyik György: Varga Mátyás imádott képei:

Varga Mátyás (1910–2002) a magyar színházművészet kiemelkedő személyisége. Mára a Szegedi Szabadtéri Játékokban és Szeged közéletében betöltött szerepe kissé elhomályosult. 1933-ban még Buday György készítette az Ember Tragédiája színpadképeit Szegedre. De 1936-ban már Varga Mátyás díszletei között mutatják be Madách művét. Sok más tevékenysége mellett 1936–1939, illetve 1959–1991 között a Szegedi Szabadtéri Játékok számára dolgozott, tervezett. Élete értelmét jelentette, hogy álmait és elképzeléseit a világ dráma- és operairodalmának legszebb darabjaihoz színpadképekben és díszletekben álmodhatta meg a Budapesten, Szegeden és a Kolozsvárott működő nemzeti színházak számára. Életműve átfogja a XX. század magyar színháztörténetét.

Magam a Szabadtéri Játékokkal, 1978-ban ismerkedtem meg, ekkortól laktam a Dóm téren, így a nyári színház minden örömét és gyötrelmét átélhettem. Az 1980-as években ismerkedtem meg Matyi bácsival a Szeged-Tarjánvárosi templomban, amely népi kezdeményezéssel a város szélén épült néhány évvel azelőtt, Singer Ferenc templom építő plébános vezetésével.  Ekkor Varga Mátyás Szegeden már saját jogon közéleti embernek számított, éppen úgy, mint a Szegedi Múzeum 1970-től kinevezett új igazgatója, Trogmayer Ottó, vagy a városban egyedülálló tisztelettel körülvett Kass János grafikusművész.

A Szeged-Tarjánvárosi Szent Gellért templom építését a város azon személyiségei szorgalmazták, akik nem azonosultak a kor ideológiájával. Belőlük alakult a plébánia törzsközössége is. Abban az időben nem volt kockázatmentes megjelenni és még inkább műalkotást elhelyezni a templomban. Két szegedi művész mégis aktívan részt vett a díszítésben, Tóth Sándor szobrász- és éremművész, valamint Varga Mátyás. Amikor Singer Ferenc plébános felkérte Matyi bácsit, hogy készítsen a liturgikus térbe keresztúti stációképeket, ő először hezitált. Ekkor kezdte ugyanis tervezni a saját kiállító házát, ami minden idejét és gondolatát lefoglalta. Singer Ferenc egyik mondata azonban szíven találta: „Matyi bácsi, amíg te élsz, addig sokan fogják felkeresni a múzeumodat, de amint eltávozol az élők sorából, hiába vagy nagy művész, elmaradnak a látogatók. Ha viszont a templomba elhelyezed a keresztúti stációkat, azokat a hívek imádni fogják, amíg csak ez a templom áll.”. Ez a mondat Matyi bácsi feleségét, Anna asszonyt is szíven ütötte, aki a rá jellemző vehemenciával ismételgette a plébános kérését: „Matyikám, Matyikám! Ezt meg kell csinálnod!”. És Matyi bácsi megcsinálta. Néhányszor el is jött megnézni a képeket a falon. Megtapasztalta, hogy kerámia képei nemcsak a templom díszei, hanem egy olyan állandó kiállítás darabjai, amelyet naponta látogatnak az emberek. Rájött, hogy a Szabadtéri díszleteit ugyan ezrek látják egy évadban, de csak egyszer kétszer, azután szétbontják őket, és eltűnnek az emberek szeme elől. A pozitív tapasztalatain fellelkesülve készített még egy triptichont is a templomba Szt. István király, Szt. Gellért püspök és Szt. Imre herceg alakjával. Később meglepetésként mintázott egy egészen egyedülálló kerámia betlehemes szoborcsoportot a háromkirályokkal, szűrös Szt. Józseffel (akinek az arcában Matyi bácsi vonásait vélhetjük felfedezni), Szűz Máriával karján a Kis Jézussal, a három királyokat, köztük egy markáns szerecsen királyt és két hozzáillő gyertyatartót, amely most is plébániánk és karácsonyi időben templomunk dísze.

Matyi bácsinak volt egy nagy fájdalma. A közismertségére irigykedő művészvilág csak díszletfestőnek titulálta. Talán ezt akarta megcáfolni a kerámia domborműveivel és szobraival.

Ezek az alkotások a mai napig segítik a híveket szakrális cselekedeteikben, hirdetik Varga Mátyás tehetségét, védett helyen, szép környezetben őrzik alkotójuk emlékét. Matyi bácsit meghatotta, hogy alkotásai olyan térbe és olyan szociális közegbe kerültek, ahol nemcsak pár percig nézik őket, hanem ahol átörökítődhetnek a művész érzései, elmélkedésre sarkallhatnak a gondolatai.

Nem tudok arról, hogy Varga Mátyás sok vallásos tárgyú művet alkotott volna, de ez a kirándulása a szakrális művészetbe egy lépés volt földi életében az örökkévalóság felé.

Szeged, 2020. 11. 24.


A Varga Mátyás Színháztörténeti Kiállítóhelyen készült fotók:

IMG_5148r

IMG_5160r IMG_5162r IMG_5171r IMG_5172r Varga M enteriörök (2)  Varga M enteriörök (4)


Kiállításaink

[recent_posts category_ids=”144,143″ template=”one_fourth” hide=”author,comments_link,summary,categories,tags,button_1″]