Dr. Markos Gyöngyi

Asztalosok

Makó népművészetében kiemelkedő helyet foglaltak el a festett bútorok, így a helyi asztalosság készítményei jól ismertek a népművészeti kiadványok lapjairól.
Az asztalosok az 1734. évi összeírásban említenek először. 1824-ben már 17 asztalos dolgozik a városban. 1856-ban 16 mester, 7 legényt és 12 inast tartottak számon a mesterségben, 1863-ban pedig 21 mestert, 17 legényt és 10 inast. Munkájuk igen fontos volt a parasztság számára, s az erre irányuló igényt nem csupán viszonylag nagy számuk, de vagyoni helyzetük is jelzi. Ezt elemezve Fejér Gábor megállapította: „1824-ben Makón az asztalosmesterség volt az egyetlen szakma, melynek művelői kizárólag mesterségük gyakorlásával, viszonylag anyagi jólétre, bizonyos korlátozott keretek között társadalmi súlyra, s ezzel együtt járó megbecsülésre tudtak szert tenni.”
A makói asztalosság első jeles emléke Erdődi Pál 1801-ben készített szószéke a református templomban. Az úrasztala és a padsorok Joó Sámuel munkái 1829-ből. Az 1809. évszámot viseli az első fönnmaradt makói festett bútor, egy menyasszonyi láda. Ennél korábbi bútorokról csak a hagyatéki leltárakból kaphatunk képet. Az 1792-ben elhalt Nagy Pál János hagyatékában felsorolt bútorok közül asztalosmunka lehetett a szobában asztal, a két almárium, a két nyoszolya, két láda, két hosszú karszék (valószínűleg pad), több karszék, egy tükrös, három fogas. A konyhabútorok közül ide sorolható a tálas, az almárium és a falifogas. Más leltárakban fölbukkan a pad, a bölcső és a pohárszék is. A makói festett bútorok virágkora az 1830-as évektől az 1850-es évek végéig tartott.
Asztalosok még a 19. század végén és a 20. század első felében is szép számmal dolgoztak a városban. 1890-ben számuk 34, 1927-ben pedig 63. Bútorkészítésen kívül az épületasztalos tevékenységük is fontos volt. A mesterség alakulásáról a 20. századi Lucskai János (1945) közlése alapján alkothatunk képet. Noha csak 1960-ban ment el inasnak, a század első feléből is vannak ismeretek, hiszen apja id. Lucskai János, nagyapja, Lucskai Imre, sőt dédapja is asztalos volt. Műhelyük az 1920-as évektől ugyanazon a helyen (Sírkert u. 31.) áll, bár ma már átépített formában.
A 20. század első felének jelentősebb asztalosai és műhelyei közül említést érdemel 1900-tól működő Vári Dezső; a Szántó és Csala műhely tulajdonosai, a később külön dolgozó Szántó Mihály és Csala József; Wittenberg Béla, Tóth János és Nacsa János.
Valószínűleg a legnagyobb műhely a Kucses-cég Szegedi utcai műhelye lehetett, amely 40-50 fővel dolgozott, és így kisebb gyárnak tekinthető.
1951-ben az asztalos kisipari termelőszövetkezetbe gyűjtötték össze a korszerűbb műhelyek gépeit.
Lucskai János emlékezése a 20. század első felében, apja és nagyapja műhelyében még készültek megrendelésre hagyományos fenyődeszka parasztbútorok. Ezek azonban már nem azonosak a múzeumok raktáraiban őrzött, festett bútorokkal, bár készítésük alapján az asztalosok ezeket is festett bútoroknak nevezték. Mondták menyasszonyi bútornak is.
Az épületasztalos munka ajtók és ablakok készítéséből, hajópadlók, később parketták lerakásából állt. A polgár- és gazdaházak szárazkapuinak egy részét szintén asztalosok készítették. A munkájukhoz szükséges faanyagot helyi fakereskedőktől szerezték be, de a megbízható mestereknek szóbeli megegyezés alapján egész kocsival is adtak hitelbe.
A 20. század második felében előbb az anyaghiány, majd a gyári bútorok megjelenése következtében a bútorkészítés háttérbe szorult. A 70-es évek nagy építkezései sok épületasztalos munkát adtak a mestereknek Az utóbbi években kevesebb új ház épült, és megjelentek a műanyag ajtók, ablakok, melyek szintén a mesterség termékei iránti kereslet csökkenésére hatnak. Lucskai János az utóbbi években már inkább csak régi bútorokat javított.