Húsvéti ünnepkör
Hon- és népismeret tantárgyhoz
Húsvéti ünnepkör
Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd című könyvében az alábbiakban ír a húsvéti ünnepkörről:
Nagyhét
„A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az ember egészségének és jólétének biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányulnak. A velük összefüggő mágikus műveletek népünknél leginkább nagyhéten történnek. Ez egyúttal a húsvéti előkészületnek és vallásos megindulásnak, olykor telítettségnek testi, de főleg lelki tisztálkodásnak ideje, alkalma még a század elején is.”1
„Az Egyház lelkére köti híveinek, hogy évente legalább egyszer, húsvét táján szülessenek újjá. Járuljanak a szentségekhez: gyónjanak, áldozzanak. Ezt a parancsot a nép általában még a század elején is igen komolyan vette. Maga a családfő: édesapa, édesanya szigorúan gondoskodott arról, hogy minden arravaló gyermek, de a szolgáló és béres is elvégezze, mert csak így, a kegyelem állapotában válik méltóvá a húsvéti szentelt eledelek elköltésére.
Ilyenkor az idősebbeket a fiatalok megkövetik, vagyis bocsánatukat kérik, sok helyen kezet is csókolnak szüleiknek. Ezt a megkérlelést olykor a szülő gyermekével, a gazda béresével szemben is megtette. Hajdani szegediek azokat is fölkeresték, akikről úgy érezték, hogy megbántották valamivel őket.”2
Nagycsütörtök
„Nagycsütörtökön az Oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete.”3 „Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgona, a csengők, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek.”4 „Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómában mennek.”5
„Nagycsütörtökön van a lábmosás (mandatum) szertartása, amelyet – mint ismeretes – a Habsburg-uralkodók is elvégeztek, tizenkét szegény öregnek megmosták a lábát. Régebben a papok minden hívük lábát megmosták.”6 „Nyilvánvalóan a lábmosás középkori liturgiája ihlette az oltárok nagycsütörtöki megmosását is, amelyet a szegedi premontrei apácák számára írt Lányi-kódex (1519) örökített meg: a vecsernyét elvégezvén… azonnal meg kell az oltárokat mosni… és mikor mossák, minden oltár, mely szent nevére vagyon, az responsoriumát kell mondani. Versiculist, collectát nagy oltárra és aki patrónus…”7
„Az oltármosás után a szegedi apácák a szegények lábát is megmosták:…”8
„A nagycsütörtöki liturgikus oltárfosztás, nyitranagykéri néven oltárrablás (denudatio altarum) népi fejleménye, hogy Tápén a nagyheti gyász jeléül az asszonyok leszedik a templomi zászlókról a selymet, és egyéb díszeket. Allelujáig csak a rúdja meredezik a templomban.”9
„Játékossá vált a pilátusverés, pilátuségetés, szegediesen pancilusozás is.”10
„A hagyományt Dugonics András is említi: a gyermekek (főképpen Szegeden) irgalmatlan pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik, ki Urunkat Jérusálemben felakasztotta.”11
„Nagycsütörtök este, illetőleg éjszaka az idősebb asszonyok itt-ott még napjainkban is, Jézusnak az Olajfák hegyén való virrasztása emlékezetére, vagy a Kálváriára, vagy pedig útszéli keresztekhez vonulnak. Itt a fájdalmas olvasót végzik, és alkalomhoz illő énekeket énekelnek az úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról.”12
„Országszerte szórványosan élő hagyomány, hogy a nagyhét utolsó napjain, továbbá húsvét éjszakáján a jámborabb hívek magányos imádságukat kertben végzik.”13
„A hagyomány jellegzetes tovább élése, hogy a szegedi tanyákon az év más napjain is álmatlan öregek, gondokkal küszködő javakorabeliek éjszakai magányban szintén a kertben, házhoz tartozó szőlőben imádkozzák az olvasót.”14
„Bársonyos dunántúli népe a patakban fürdött már nagycsütörtök este. Úgy vélték, hogy ezzel minden betegségtől megszabadulnak.”15
„Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni. A beteg kisgyermekeket is levitték, hogy a bajt lemossák róluk. A szokás napjainkban már csak csökevényeiben él. Idősebbek a reggeli mosakodásukat máig a szabadban végzik el, tanyán a gémeskútnál.
A múlt század derekán hajnalban három óra felé a szegedi legyének sorba kukorékolva költötték föl a fürdéshez az alvókat. A szokásba nyilván belejátszott az ismeretes evangéliumi hagyomány is: megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét megtagadta.”16
„Most hajnalban szokták a férgeket is kiűzni a házból. A féregűzés szótlanul, néha lármával, olykor meztelenül történik, hogy a gonosz szellemet, amely a paradicsomi kígyó módjára csúszómászó férgekben lappang, annál biztosabban el lehessen riasztani. Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségeit kisöprik, a férgeket jelképező szemetet kiviszik az utcára és a kocsinyomon túl öntik ki.”17
Nagypéntek
„Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja.”18
„Nagypénteknek a hivő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele.”19
„Nagypéntek és húsvét titkának évről évre való mélyebb átélésére, megünneplésére egyrészt a passiójátékok, nagypénteki misztériumok, felvonulások, másfelől ájtatosságok: keresztút, fájdalmas olvasó, főleg pedig a Mária-siralmak adtak alkalmat.”20
„Az ünnepélyes menetben fölvonuló, reprezentáló kálváriajárás ma már szinte mindenütt a múlté. Az imitáció barokk szenvedélyéből napjainkra már a templomi keresztút előtt végzett csöndes megemlékezés lett. A keresztutat egyes helyeken (Szolnok, Gyöngyöstarján) olyan kereszt körülhordozásával végzik, amelyen az arma Christi is rajta van.”21
„Öregek emlékezetében sokfelé máig él a nagypénteki kenyér híre.”22
„Nagypénteken a szegedi tájon nem ég a tűz, tehát kenyeret sem szoktat sütni ezen a napon. Akkorát mégis dagasztottak, mint egy libatojás. Később megszárították, eltették, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. A vízre eresztették, és ahol a gyertya belefordult, hitük szerint ott kellett a holttestet keresni. Algyőn úgy tudják, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret, benne a hétszer megszentelt égő gyertyát a vízre eresztették. A hiedelmet a dunai hajósok is emlegetik. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte fegyver.”23
„A múlt század közepéről származó szegedi följegyzés szerint, ahol pénz van, ott a föld a nagypénteki passió éneklése alatt megnyílik. Annyit ki lehet szedni belőle, amennyi csak jólesik. Jaj azonban annak, aki elkésik, mert a föld a passió elvégzése után becsukódik.”24
„…a középkor liturgikus szemlélete és gyakorlata értelmében a tüzet nagycsütörtökön este eloltották, és a húsvéti szentelt tűz parazsából gerjesztették újra. Ahol ennek emlékezete még él, így hagyományőrző szegedi, tápai családok körében, ott csak hideg ételek kerülhetnek nagypénteken az asztalra (olajban főtt káposzta, bab, laska, olajban sült guba). Addig nem ettek, amíg a délelőtti templomi szertartásokról: passióról, csonkamiséről haza nem tértek. Vacsorára megelégedtek a sóspaprikás kenyérrel.”25
„Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, valami naiv, de annál bensőségesebb átéléssel ünnepli a nép idősebbje. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetőleg nem húzzák föl. Úgy járnak-kelnek, mintha halott volna a háznál.”26
„Még a közelmúltban is az egész család kora reggel, jóval az isteni szolgálat előtt elment a templomba. Az apátfalvi tanyák népe gyalog érkezett. Ezen a napon a kocsira ülést illetlennek tartották volna.”27
„Nagypénteken régebben fekete gyászban mentek nemcsak az asszonyok, hanem még a lányok is a templomba.”28
Nagyszombat
„Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.” 29
„A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.”30
„Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek négy sarkába ásták el.”31
„Ismeretes, hogy napjaink liturgikus reformja előtt a nagyszombati szertatások jórészt – az alkonyati feltámadási körmenet kivételével – a papság még a reggeli órákban elvégezte. A hívek az ünnepi előkészületek miatt alig vettek rajta részt. Amikor azonban a harangok ismét visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor – még a közelmúltban is – nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen valami munkához fogtak.
A szegedi tájnak különösen színes a hagyományvilága. Alsóvároson rossz bográcsot verve, a ház minden zegét-zugát gyorsan beszaladozva, a gyerekek ezt kiabálták: kényók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok!”32
„A tápai gyerekek még a századfordulón is csengő- és kolomprázással kerülték meg a házat, miközben mondogatták: kényók, békák, szaladjatok, húzik a mönnyei harangot!”33
„A nagyszombat este tartott feltámadási körmenet szakrális célzatai mellett nyilvánvalóan egy archaikus tavaszkezdő szokásnak, a határjárásnak átmentése, az ember közvetlen életterének: otthonának és mezejének, a zsendülő határnak mágikus körbe foglalása, vagyis a gonoszok ártalmának kizárása a közösség világából.”34
Húsvét
„Tudjuk, hogy a népünktől támadás, feltámadás, Csíkménaságon kikerülés néven is emlegetett szentséges körmenetet ősi soron csak Közép-Európában ismerik.”35
„Jászladány, továbbá Tápé asszonyai, még a legidősebbe is, a feltámadt Krisztus tiszteletére tiszta fehér ruhában, a bélapátfalviak fehér kendőben vesznek részt a körmeneten.”36
„Országszerte föllelhető archaikus néphagyomány húsvét napjára virradóra Jézus keresése, Agyagosszergényben istenkeresés, Kiskunmajsán Szentasszony követése, Battonyán szentsírkeresés, amely nyilvánvalóan a középkori liturgikus gyökérzetű ludus paschalis emléketeét őrzi. „37
„A szokás a múlt század második felében Szegeden is virágzott. A Jézus keresése a Kálvárián az összes városrész részvételével történet. Részleteket sajnos, már nem sikerült fölkutatnunk.
Tápén a Jézus keresésére éjjel két órakor gyűlnek össze a hívek a temetői kápolnában. Az énekes asszony könyörgést mond, hogy az ájatatosságot megkezdhessék és be is végezhessék. Utána a Szentháromság olvasóját imádkozzák és elindulnak a szent kereszttel a templom felé. A templom ajtaja ezúttal nem nyílik meg előttük, hanem ott az ajtó előtt eléneklik a Szent vagy Uram… kezdetű éneket, utána elmondják az Oltáriszentségről szóló litániát. Közben énekelnek is. A menet most a dicsőséges olvasót imádkozz és visszaindul a kápolna felé. A kápolna ajtajában a Föltámadt Krisztus e napon… kezdetű éneket éneklik.”38
„A régi ország több vidékén, főképpen a peremeken elszigetelődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés.”39
„A boldog föltámadás reménységéből sarjad a Három Mária középkori tisztelete is.
Márk evanéliumában (28. 1-8) olvassuk: és mikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna és Mária Jakab anyja és Salome, fűszereket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék Jézust. És korán reggel a hét első napján a sírhoz menének napfelköltekor. A követ elhengeríve találták, de Jézus már nem feküdt a sírban. Angyal közölte velük, hogy mi történt. Ez a jelenet ihlette többek között a Victimae paschali kezdetű híres húsvéti szekvenciát.„40
„A húsvéti ételszentelés, egyes vidékeken ételáldás a szentelményeknek egyik máig elevenen élő fajtája. Az ételek megáldására már Jézus példát adott a csodálatos kenyérszaporításnál és az Utolsó Vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt, megtartóztatás után a mértéktelenség kísértésétől. Ezek az ételek többfélék, és jelképes értelmük is van.”41
„A szegedi tájon részben a pasztoráció kényelmessége miatt, részben a böjti fegyelem enyhülése következtében az ételeket: fonatoskalácsot, lepényt, kókonnya néven emlegetett tojást, sonkát, kolbászt a feltámadási körmenetet követő vacsorán a családfő szokta a kéznél lévő szenteltvízzel meghinteni. Ha lehetséges, húsvét napján bárány kerül asztalra.”42
„Az ünnep szinte áldozati jellegű eledele a húsvéti bárány, amelyet húsvétjukon már az ószövetségi zsidók is ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel, Egyiptomból való menekülésüknek és az ő elsőszülöttjeiknek váltsága emlékezetére.”43
„Sajátos szegedi hagyomány volt, hogy a régi Rókus-városrészbeli birkavágók, cincárok, régi felsőtanyai juhászgazdák az ószövetségi zsidók módjára a leölt bárány vérével meg szokták kenni az ajtóféltát, hogy az ő elsőszülöttjeiknek se legyen bajuk.”44
„A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás.”45
„A tojás az életnek, újjászületésnek archaikus jelképe. Amint a tojásból új élet kel, éppen úgy támad föl Krisztus is sírjából az emberek megváltására. Más felfogás szerint a tojáshéj az Ószövetséget, belseje pedig az Újtestamentomot jelképezi. Piros színe Krisztusnak az emberiségért kiontott vérére emlékeztet.”46
„A húsvéti tojással összefüggő ünnepi szerencsejáték a sokféleképpen emlegetett tojásütés, koccintás, kókányolás, Istensegíts székelyeinek ajkán kosolás, a moldvai csángóknál csokkantás, Magyarózdon törőközés, amely már a középkorban virágzott.”47
A szokás szerte Európában ismeretes. Miután szakrális vonatkozásai nincsenek, csak röviden utalunk rá. Fiúgyerekek, legények a keresztszüleiktől, illetőleg öntözködésért kapott tojásaikkal játékba kezdenek: két tojást összeütnek. Akié összetörik, az a veszte, és köteles átadni annak, akié épen maradt.”48
„A sonka a parasztélet gazdasági és kultikus rendje következtében vált már igen régen jellegzetes húsvéti eledellé. Mint már mondottuk, húshagyó után valamikor nem ettek húsfélét, és így a kolbász és füstölthús nem fogyott. Húsvétra azonban elővették és a kalács, tojás, bárány mellett, ezt is megszenteltették.”49
„A húsvéti sonkát számos helyen (Makó, Battonya) úgy eszik, hogy csontot ne törjenek meg benne. A hagyományt a húsvéti bárány képzetköréből vették át. Evése Algyő népe szerint megvédi az embert, hogy kígyó ne másszék a szájába, amikor nyáron kint a földön ebéd után megpihen.”49
„Láttuk, hogy egyes vidékeken még tormát, hagymát, sót is visznek szentelésre. Valamennyinek archaikus gonoszűző erőt tulajdonítanak, amelyet a hivő nép szemében az áldás még csak megnövel.”50
„Hagyományőrző tájakon, illetőleg családokban oltalmazó és gondoszűző erőt még mostanában is nemcsak a magukhoz vett szenteltnek tulajdonítanak, hanem hulladékaikat (csont, csülök, tojáshéj, morzsa) is országszerte ismeretes hagyomány szerint nem vetik oda a kutyának, nem szórják szemétre.„51
„A szegedi tájon a szentelt tojáshéjat kerti veteményekre szórják, Tápén aprójószággal etetik meg, Kömpöcön tűzbevetik, hagyományőrző Szeged-alsótanyai családokban a szőlőföld négy sarkába ássák. A sonkacsontot az ünnepek alatt az asztal alá teszik, pedig gyümölcsfára, ólajtóra kötözik. Idősebb tápai asszonyok fájós torkukat is szokták vele húzogatni.”52
1 Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest: Szent István Társulat, 1976, 202. p.
2 Bálint 1976, 203. p.
3 Bálint 1976, 207. p.
4 Bálint 1976, 208. p.
5 Bálint 1976, 209. p.
6 Bálint 1976, 212. p.
7 Bálint 1976, 213. p.
8 Bálint 1976, 213. p.
9 Bálint 1976, 213. p.
10 Bálint 1976, 214. p.
11 Bálint 1976, 214. p.
12 Bálint 1976, 215-216. p.
13 Bálint 1976, 217. p.
14 Bálint 1976, 217. p.
15 Bálint 1976, 218. p.
16 Bálint 1976, 218. p.
17 Bálint 1976, 219. p.
18 Bálint 1976, 221. p.
19 Bálint 1976, 221. p.
20 Bálint 1976, 237. p.
21 Bálint 1976, 257. p.
22 Bálint 1976, 261. p.
23 Bálint 1976, 261. p.
24 Bálint 1976, 262. p.
25 Bálint 1976, 263. p.
26 Bálint 1976, 264. p.
27 Bálint 1976, 264. p.
28 Bálint 1976, 264. p.
29 Bálint 1976, 266. p.
30 Bálint 1976, 266. p.
31 Bálint 1976, 270. p.
32 Bálint 1976, 274. p.
33 Bálint 1976, 274. p.
34 Bálint 1976, 275. p.
35 Bálint 1976, 276. p.
36 Bálint 1976, 276. p.
37 Bálint 1976, 279. p.
38 Bálint 1976, 281-282. p.
39 Bálint 1976, 285. p.
40 Bálint 1976, 2291-292. p.
41 Bálint 1976, 293. p.
42 Bálint 1976, 298. p.
43 Bálint 1976, 301. p.
44 Bálint 1976, 302. p.
45 Bálint 1976, 303. p.
46 Bálint 1976, 307. p.
47 Bálint 1976, 307. p.
48 Bálint 1976, 307. p.
49 Bálint 1976, 307. p.
50 Bálint 1976, 307. p.
51. Bálint 1976, 308. p.
52 Bálint 1976, 310. p.
