Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely

Vásárhely népművészete a Tornyai János Múzeumban
Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely
Hétköznapok Vénuszai
Gorzsa

A hódmezővásárhelyi múzeumot 1905-ben alapította a város. Néprajzi gyűjteményét az 1904-es ipari és mezőgazdasági kiállításra összeadott tárgyak alapozták meg, melyeket Kiss Lajos gyűjtött össze, Tornyai János festőművész irányításával. Az intézmény 1930-ban régészeti osztállyal bővült. Képzőművészeti gyűjteményének alapját Tornyai János festőművész közel ezer műve vetette meg. A művész nevét 1951-ben vette fel.

A múzeumban látható „Az újkőkor és rézkor művészete” című kiállítás világviszonylatban is kiemelkedő régészeti leletekkel. A népművészeti kiállításban a vásárhely népi kerámia, bútorfestés múlt századi emlékei láthatóak, valamint a vásárhelyi hímzés eredeti darabjai. Az állandó kiállítások között látható Kiss Lajos néprajztudósnak, a múzeum alapítójának és első vezetőjének emlékszobája.

Önálló épületben nyílt meg az Alföldi Galéria, mely a múzeum régi ill. kortárs képzőművészek anyagából összeválogatott gyűjteményét őrzi és mutatja be.

A múzeum bemutatóhelyei közt tartozik a 47-es főút mellett látható Kopáncsi Tanyamúzeum, mely a század eleji kisparaszti életforma tárgyi emlékeit mutatja be.

A Csúcsi Fazekasház (Hódmezővásárhely, Rákóczi u. 101.) Vékony Sándor fazekas egykori háza, a hajdani fazekasságnak állít emléket a műhely, lakószoba és konyha berendezésével.

A múzeum tulajdonában lévő Erzsébeti úti szélmalom kiállításként nem működik, de szakemberek számára megtekinthető.

 

Vásárhely népművészete a Tornyai János Múzeumban

A múzeum néprajzi kiállítása Hódmezővásárhely múlt századi népművészetének kiemelkedő ágait mutatja be. A város a múlt században az ország legnagyobb fazekasközpontja volt, így a kiállítás első termében a fazekasság termékei láthatók. Itt kaptak helyet a múlt század elejének legjellemzőbb edényformái – kulacs, kancsó, butella, tál, tányér – bemutatva a korai időszak jellegzetes színeit és díszítési módjait, valamint a városrészek szerint elkülönülő mesterek – újvárosiak, tabániak és csúcsiak – stílusában is eltérő munkáit.

A legnagyobb termet a festett bútorok foglalják el, melyek közül kiemelkedik az 1732-ben készült papok padja a református Ótemplomból. A bútorok többsége a vásárhelyi bútorfestés virágkorából származik, mely az 1820-as évektől az 1840-es évekig terjedt. A ládákra, tékákra, gondolkodószékekre, padokra sötétkék alapon színes virágcsokrokat, edényből kinövő virágtöveket festettek készítőik.

Az utolsó terem legnagyobb érdeklődésre számot tartó tárgyai az 1700-as években varrt szőrös párnavégek. A kendervászonra házilag festett barna, lilás tónusú vörös és kék gyapjúfonállal hímzett párnavégek elnevezésüket általában fő motívumaikról kapták, melyek közül legnépszerűbbek a gránátalmás, tulipános és kelyhes mustrák lehettek.

A kiállítást Nagy Vera rendezte.

     

 

Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely

Az Alföldi Galéria a Tornyai János Múzeum filiáléjaként működik, de feladatát tekintve regionális jellegű intézmény. Felöleli ugyanis az Alföldön kibontakozott, azt megjelenítő, azzal szorosan összefüggő alkotásokat és életműveket, mint gyűjtő és kiállító intézmény.

Ennek keretében állandó kiállítása a 19. század közepétől 1945-ig öleli fel a nagy táj, az Alföld képzőművészetét. A 133 kiállított alkotás nagyobbik része festmény, kisebbik része plasztikai mű. A festészeten belül a magyar művészettörténet olyan számon tartott jeles alkotóinak a művei láthatók, mint Tornyai János, Koszta József, Nagy István, Endre Béla, Fényes Adolf, Mednyánszky László, Révész Imre, Bihari Sándor, Rudnay Gyula, Aba Novák Vilmos. A plasztikát Pásztor János, Izsó Miklós, Borbereki Kovács Zoltán és Medgyessy Ferenc művei képviselik.

Tartósabb időszaki kiállításként látható Tóth Menyhért festőművész 45, és Szabó Iván szobrászművész 52 alkotása. Ezen kívül bemutatja a Galéria az 1984-es Tornyai festmény-lelet 718 darabjából összeállított 92 darabos festményválogatást is.

A kiállítást Dömötör János rendezte.

  

 

Hétköznapok Vénuszai

Különös, a maitól alapjaiban különböző világ lehetett a természetileg nagy változatosságot mutató Alföldön az újkőkor kezdetén. Mocsarak, lápok, füves területek váltogatták egymást. A Tisza-Maros térségében már akkortájt a tölgyes társulások lehettek jellemzőek. A folyók mentén és a mocsaras területeken ártéri ligeterdők, a szárazabb részeken gyöngyvirágos és tatárjuharos tölgyesek éltek.

Az utolsó jégkorszak Kr. e. 18 000 körül tetőzött. Az ezt követő tízezer év folyamán a hőmérséklet folyamatosan emelkedett. A melegebbé és csapadékosabbá váló éghajlat Eurázsiában a maihoz hasonló növényzet és állatvilág kialakulását eredményezte. Ennek következtében az ún. „Termékeny Félhold” övezetében (a mai Nyugat-Ázsia területén), ahol a korai időszakban háziasított növények és állatok vadon élő egyedei éltek, kibontakozott a termelőgazdálkodás. A neolitizációs hatások viszonylag korán eljutottak az európai szárazföldre. A Kárpát-medence első, letelepült életmódot folytató közössége a Körös-kultúra népe volt a Kr. e. 7. évezred végétől a 6. évezred végéig. Településeik a vízfolyások magaspartjain, néha hosszan elnyúlóan húzódtak. A kisebbeken 5-10 ház állhatott. A korszak jellemző háztípusa a földfelszíni, téglalap alaprajzú, oszlopvázas, agyagfalú, egyhelyiséges, nyeregtetős épület. Egy-egy közösség a földek kimerülése miatt rövid ideig lakott ugyanazon a településen. A földet fából, agancsból vagy csontból készült barázdahúzó eszközzel törték fel. A csont- vagy agancsfoglalatú, kőpengés sarlóval learatott gabonát őrlőköveken őrölték meg. A termesztett növények sorába az alakor (egysoros búza), a tönke (kétsoros búza), az árpa, a köles és a lencse tartozott. A háziállat-állomány a juh és kecske mellett szarvasmarhából és sertésből állt. Ezek testfelépítése és mérete jelentősen különbözött a maiaktól. A termelőgazdálkodás mellett jelentős szerepet töltött be a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés. Íjjal és dárdával, emellett valószínűleg csapdákkal és vermekkel vadásztak, főként szarvasra, őstulokra, vaddisznóra és őzre. A halfogyasztás a hústáplálkozás kiegészítésére szolgált. A harcsát, csukát és a pontyot, továbbá a süllőt és a fogast fogyasztották nagyobb mennyiségben. Ezekből a halfajtákból óriási méretű példányok éltek abban az időben. A nők és a gyerekek feladata volt a különböző tavi és folyami puhatestűek, valamint az erdei gyümölcsök és bogyók begyűjtése. A korábbi időszakra is jellemző fa-, gyékény- és háncsedények mellett megjelentek a főzésre is alkalmas agyagedények.

A Körös-kultúra által közvetített újkőkori vívmányok hatására az Alföld északi részén még középső kőkori (mezolit) szinten élő, vadászó, halászó, gyűjtögető őslakosság körében kialakult az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája (AVK). Az AVK fokozatos D-i terjeszkedése során megjelent a Körös-kultúra által lakott területen is, ahol a középső újkőkorban létrejött a szakálháti kultúra. Ennek a korszaknak a végén jelentek meg a Maros-völgyétől északra az első lakóhalmok, a „tellek”. Az arab nyelven dombot jelentő szóval a régészet azokat a kiemelkedő halmokká vált régészeti lelőhelyeket jelöli, amelyeket a hosszú ideig egy helyen lakó földművelő-állattartó közösségek hagytak ránk. A tellekkel párhuzamosan rövidebb ideig használt, ún. horizontális telepek is léteztek. A tell-kezdeményeken a lakosság kiscsaládi házakban, a nyílt falvakban pedig hosszú, nagycsaládi építményekben lakott. A kerámiaművesség különlegesen szép darabjai az arcosedények, melyeken az emberi arc sematikus ábrázolása jelenik meg.

A szakálháti kultúra élete végén, a Kr. e. 6. és 5. évezred fordulója táján Délkelet-Európa-szerte átalakulás következett be az újkőkori gazdasági és társadalmi folyamatokban. Ennek során a különböző irányból beszivárgó jövevények és az őslakosság összeolvadásából a Tisza-völgy déli szakaszán és mellékfolyóinak partján kialakult a tiszai kultúra. Emlékanyagának kiemelkedő darabjai a hitvilághoz kapcsolódó tárgyak: a nő alakú edények, férfiakat ábrázoló szobrok, oltárok és kisplasztikák. A hitvilág mellett a társadalomban bekövetkezett változásokat is mutatja a két, Szegvár-Tűzkövesről származó, trónuson ülő férfiszobor. Ezek azok az alkotások, amelyeken aratósarlót, illetve kő- vagy rézbaltát, azaz megkülönböztető jelvényt láthatunk. Ezek alapján a tiszai kultúra embere nem csak létfenntartási módja tekintetében, hanem hitvilágában, jelképrendszerében is közeli rokonságban állt a mediterrán-balkáni világgal.

Jellegzetes tiszai díszítés a szögletes, megsokszorozott meanderszerű karcolt minta, mely a szakrális emlékek mellett megjelenik az agyagedényeken, a házak falán, a gyékény- és textilművesség termékein is. Előképét a fonástechnikában kereshetjük. A nádból, sásból és gyékényből készített, csak lenyomatokból ismert sűrűbb fonatokból tárolóedények, szőnyegek, falvédők, a ritkásabb fonatokból rosták vagy kávás kosarak készülhettek. A díszítés ruházaton való megjelenésére utal az idolok bekarcolásokkal jelzett ruházata és egy agyagból készült mintázó henger, palástján bekarcolt rombuszmintával.

 

Gorzsa

Hódmezővásárhely határában, az egykori Kéró-ér partján emelkedik az a halom, amelyen a Kr. E. 5. évezred első felében, az alföldi újkőkor csúcspontján, egy virágzó település élte életét. A földműveléssel, állattartással, halászattal, és gyűjtögetéssel foglalkozó közösség nagyméretű, két, vagy három helyiségből álló nyeregtetős házakban lakott. A házak falait oszlopokra font vesszőfonatból építették föl, melyet azután vastagon agyaggal tapasztottak be. Az egyik épületet sikerült 1978 és 1996 között teljes egészében feltárni. A szokatlanul nagyméretű, két szárnyból álló házat tűzvész pusztította el. A romok alatt megmaradt a berendezés minden olyan darabja, amelyet a tűz nem tudott elpusztítani: tapasztott, boltozott kemencék, karcolt, és festett díszítésű agyagedények, szövőszéknehezékek, gondosan csiszolt, különféle méretű kőeszközök.

A gyakori tűzvészek miatt a település több ízben újjáépült. Eközben az elpusztult házak elegyengetett romjainak sok egymásra rakódott rétegéből mintegy 2 méter magas halom, úgynevezett tell töltődött fel. A közösség a település éppen nem lakott részén temette el a halottait, akiket ún. „zsugorított”, az alvást, vagy az embrionális állapotot utánzó helyzetben fektettek a sírgödörbe. Ezekből a sírokból kerültek elő az újkőkor virágkorára jellemző presztízstárgyak: Spondylus tengeri kagylóból, vagy termésrézből kalapált ékszerek, márvány buzogányfej. A házakban külön kultikus helyiséget vagy sarkot rendeztek be az áldozati szertartások számára. Ezek kelléktárában agyagból tapasztott oltárok, emberi és állatszobrocskák, festett kőbalták szolgálták a kultikus gyakorlat céljait. A gorzsai „nagy falu” a környező kisebb, néhány házból álló település központja, az alföldi újkőkor egyik legjelentősebb települése lehetett. A közel két évtizeden át folytatott feltárás az itt élt közösség mindennapjairól, életmódjáról, építményeiről, gazdálkodásáról és hiedelemvilágáról szolgáltatott felbecsülhetetlen értékű adatokat.

Horváth Ferenc