Szegedi muzeológus könyve azoknak, akik szeretik a pénzt

2006. június 1.

Aki szereti a pénzt, vagy másként fogalmazva, akit érdekel az érmék és pénzek története igazi csemegét vehet a kezébe. Nagy Ádám, a Móra Ferenc Múzeum pénztörténésze, numizmatikusa régi magyar bankjegyekről és érmékről írt könyvet.

A Leányfalusi Károllyal közösen alkotott műből megtudhatjuk, a pénztörténettel foglalkozók három kategóriába osztják a papírpénzeket. A gyenge besorolás alá esnek azok a bankjegyek, melyek gyűröttek, szakadtak, hiányosak. E rosszabb minőségű példányok közül az igényes gyűjteményekbe csak azok a darabok kerülhetnek, melyek típusból kevés maradt fenn. A közepes kategória alatt olyan pénzeket értenek, amelyek szépek ugyan, de látszik rajtuk a használat. A kiváló példányok minden esetben vadonatújak, igazik „ropogós” pénzek. A kiváló minősítésű bankjegyek gyűjtők közötti ára tízszerese az átlagos darabokénak.

A most megjelent impozáns kiadványban 20 fém- és 48 papírpénzt mutatnak be a szerzők. Az egyes fizetőeszközökről közlik keltezésüket, méretüket, színüket, a fémpénzeknél súlyukat, átmérőjüket, anyagukat és kivonásuk dátumát. Részletesen leírják a bankjegyek elő- és hátoldalának szövegét. Az ismertetett pénzek közül az első példány egy bronz 1 filléres, az utolsó pedig egy papír tízmillió koronás.

A könyvben olvashatunk például arról is, hogy az 1900-ban megjelent koronát – a rajta szereplő rajzok minősége miatt – micsoda éles kritikával illette a korabeli sajtó. Ebben az időszakban eleve jellemző volt, hogy komoly közérdeklődés kísérte egy-egy új bankjegy megjelenését. Miután megjelent az új pénz gyakran egyaránt támadták a tervezőket és a kibocsátókat. Előfordult, hogy szellemtelennek, zavarosnak, sőt ízléstelennek nevezték a még éppen csak napvilágot látott fizetőeszközt. Az új bankjegyek bírálata valóságos divatnak számított – egészen az első világháború kitöréséig, mert akkor már mindenki mással törődött.