Jubileumi köszöntők

Az alapításának 125 éves évfordulóját ünneplő Móra Ferenc Múzeumot több közéleti személyiség és szakmai tekintély köszöntötte. Az ünnepi ülésen akadályoztatása miatt nem tudott részt venni Magyar Anna, a Csongrád Megyei Közgyűlés elnöke és dr. Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, akik írásban méltatták az intézmény munkáját.

Elnöki beszéd a múzeumünnepen
2008. december 17.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Ha a fenntartó Csongrád Megyei Önkormányzat képviselőjeként a most 125 éves Móra Ferenc Múzeumra gondolok, akkor az első érzés, ami eltölt, az a büszkeség.

Egymás után idézhetjük föl a nagyközönség számára is hatalmas sikerként megvalósult kiállításokat: a Munkácsy-, Dalí-, Vasarely-, Chagall-tárlatokat, olykor az épület előtt kígyózó, jegyre  és belépésre váró sorokat, a többezres közönséget megmozgató múzeumi éjszakákat vagy a nagyon is eredeti, mondhatnám szokatlan, a felújított múzeumi épület átadására összehívott nagygyűlést. 

Igen, ezek tükrében bátran kimondhatjuk, hogy büszkék lehetünk mi mindannyian, szegedi és megyei polgárok egyaránt megyénk múzeumi hálózatra, a  Móra Ferenc Múzeumra. Büszkék lehetünk a múzeum gyűjteményeire, a múzeumban folyó tudományos munkára, arra, amivel ez az intézmény hozzájárult és hozzájárul népünk értékeinek a megőrzéséhez és továbbadásához.

Egy majd száz évvel ezelőtt, 1909-ben kiadott „Szegedi útmutató”, ma úgy mondanánk, útikalauz,  így fogalmazott:
az emberek „hódolva hajolnak meg a KÖZMŰVELŐDÉSNEK szánt palota, azaz a múzeum előtt.”

Ma ez a megfogalmazás ugyan kicsit patetikusnak tűnik, de elmondhatjuk, hogy valóban elismeréssel, ha úgy tetszik hódolattal kell tekintenünk arra a nemes munkára,  melyet a kultúra megőrzése és terjesztése terén megyénk intézménye az eddig eltelt 125 év alatt végzett és ma is végez, legyen szó a történelmi, irodalomtörténetei, numizmatikai, néprajzi, természettudományi gyűjtésről, kutatásról, vagy éppen a most nagyon is aktuális régészeti föltárásokról, a 43-as út építéséhez szükséges föltárási munkák pontos, kifogástalan, határidőre elvégzett munkájáról.

Egy mondás szerint: „Nem az a mester aki, sokat csinál, hanem az, aki jól csinálja.” Azt gondolom, hogy a Móra Ferenc Múzeum munkatársai sokrétű feladataikat jól végzik.

Kölcsey Ferenc arról írt egyszer, hogy „az emberi tudomány legfőbb célja maga az ember.”
Azt hiszem a múzeumnak alapvetően tevékenysége minden mozzanatában ezt kell követni. A cél mindig az ember. Az a tény, hogy ez az intézmény népünk és hazánk annyi viharos történeti eseményét túl élte, és a közakaratnak megfelelően immár 125 éves, ma is létezik és működik, bizonyítja, hogy az intézmény mindig ennek a gondolatnak a szellemében tevékenykedet.

Ha a Móra Ferenc Múzeum valahol szóba kerül, gyakran így is emlegetik: a szegedi múzeum. Ebben benne van az ítélet, miszerint a múzeum Szeged, az ország 4. legnagyobb városa számára végez pótolhatatlan munkát.

Már 1909-ben is kiemelték, hogy még Szeged város polgárai szombat és vasárnap tekinthették meg a gyűjteményeket, mégpedig ingyen, ugyanakkor azt is följegyezték, hogy a vidékiek jöhettek bármikor, heti piac előtt vagy után, a városban intézett ügyes-bajos dolgaik közben, számukra mindig kinyitották a termeket.

Jól eső érzés látni, hogy a múzeum, a múzeumi szervezet ma is széles rétegekhez, Szeged, a megye, régió, sőt mondhatjuk az ország számára tárja ki kapuit, s viszi jó hírünket.

Juhász Gyula Szonett Szegedhez című versében így fogalmazott:
A magyar Alföld legszebb délibábja
Te vagy, szülötte városom, Szeged,
Szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged!

Én azt gondolom, hogy a Móra Ferenc Múzeum ma is a Juhász Gyula által is oly’ nagyszerűen körülírt szépülés egyik kulturális, tudományos, és közművelődési élharcosa.

Dr. Kovács Tibor köszöntő levele

Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Jelenlévők!

Ha címet kellene adni üdvözlő szavaimnak, így hangzana: Állócsillag a déli széleken – a Móra Ferenc Múzeum.

Mert a város, a megye múzeuma ezt a szerepet tölti be, sok-sok évtizede, változó körülmények között, nehéz időszakokban is, többnyire eredményesen.

Egy és negyed század, három-négy emberöltő, megannyi évtized. Majdhogynem mindegy, melyik kifejezést használjuk, a tényen nem változtat: A jubiláló intézmény 125 éve, egybeesik történelmünk elementáris változásokat hozó időszakával. Természeti csapással, helyi és világháborúkkal, rendszer-változásokkal és nem utolsó sorban: a történelmi Magyarország széthullásával.

Mindegyik és megannyi más lenyomata természetesen megtalálható a múzeum életében. Ám a meghatározó mindig az volt és lesz is, miként viszonyul egy intézmény a pillanatnyi társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokhoz. Mennyire éles látásúak, teherbíróak és ötletgazdagok munkatársai, vezetői.

Újra olvasva a Múzeum történetét, szinte megelevenedett számomra a közeli-távoli múlt, amint lépésről-lépésre bővült az intézmény hatásköre, újabb és újabb szervezeti egységek jöttek létre. Arcok, tárgyak, épületek kerültek szinte tapintható közelségbe. És pontosabbá vált a hibák megítélése, még inkább vállalhatóbbakká lettek a pozitívumok, amelyek végül is mai múzeumi létünk – elsősorban az Önöké – biztos alapjává lettek.

Annak idején a múzeum, első igazgatója, Reizner János a Magyar Nemzeti Múzeumtól kért tanácsot az intézményi rendszer és gyűjtőkör kialakítására. Ma már ilyenre nincs szükség, hiszen egy igen számottevő gyűjteménnyel rendelkező, kitűnő tudományos és oktatói tevékenységet folytató regionális központ a Móra Ferenc Múzeum.

Másra hívom fel a figyelmet. Ne feledjük, a jelen felelőssége, hogyan becsüli meg múltját, miként építi jövőjét pénzügyi zavaroktól, erkölcsi válságtól terhes korunkban. Aligha kell magyarázni, mennyire előtérbe kerül az egyén felelőssége, a közösség ereje. És nem utolsó sorban, a gondolkodás és a viselkedés tisztasága.

Hatványozottan fontos mindez a kultúra egyik pillérét képező múzeumban. Ott, ahol a nemzeti múlt, más népekével közös történelmünk igazi, felbecsülhetetlen értékű emlékeit őrzik. (Amelyek olykor – ma, vagy talán később – bizonyítékul is szolgálhatnak.)

Nagy esemény volt, amikor 1883. októberében Ferenc József meglátogatta a Somogyi Könyvtárat és megtekintette a később önállóvá lett múzeumi gyűjteményeket.

A mai napot – némi túlzással – legalább olyan fontosnak érzem, hiszen a nemzetközi hírű múzeum fenntartói, partnerintézményei, barátai jöttek ide „múltba látva, a jövőbe tekinteni”.

Végül, mintegy zárójelben mondom: több mint négy évtizede magam is mindig örömmel jövök Szegedre. A városba és nagybetűvel: a Múzeumba. Rövid üdvözlésemben szándékosan kerültem a neveket, de sokat köszönhetek többeknek, akár tudományos ülésszakról, akár közös szakmai kirándulásról, itt tartott előadásról vagy egyszerűen a két intézmény kiállítás-cseréjéről, szakmai munkájáról legyen szó.

Erre építve múzeumigazgatóként és a múzeum barátjaként is, sok sikeres évet kívánok Mindannyiuknak – természetesen továbbra is együttműködve a Magyar Nemzeti Múzeummal.