Kass János emlékére

Január végén még kiállítást nyitott saját galériájában – amit soha sem sajátított ki teljesen, az egyik szárnyat állandóan nyitva tartotta kortárs és pályakezdő kollégái előtt -, de akkor még nem is sejtettük, hogy az utolsót. Barabás Márton hozta ekkor legújabb munkáit Szegedre, s magától értetődőnek tartotta, hogy a vernisszázs köszöntőjét a „házigazda” , azaz maga a mester mondja.
Évek óta tartó betegsége és gyakori rosszullétei miatt ekkor már jó ideje kétesélyesre terveztünk minden vele kapcsolatos eseményt, arra is volt példa, hogy mi olvastuk fel e-mailben küldött szövegét. A közös programok előtti napokban – jól bevált gyakorlat szerint – közvetlen összekötőnk tartott forró telefonkapcsolatot a művész védangyalával Vera Asszonnyal, s aggodalmunk csak akkor csitult, amikor Csilla bejelentette: már a vonaton ülnek. Így történt ez legutóbb is, amikor rövid délutáni pihenője után a nyolcvanhárom éves Mester leckét adott nekünk a posztmodernből.
Egy fiatalosan csillogó szemű, kortalan úriember sétált a mikrofonhoz, felmutatta a négy papírlapra írt beszédjét, majd összekeverve a sorrendet – mondván, ha jó a szöveg, így is szólni fog valamiről –  felolvasta, ami az éppen keze ügyébe eső papíron állt. Az idősíkokban bolyongó, de a lényeget annál izgalmasabban elénk táró gondolatfolyam jókedvű intellektuális élményt okozott, miközben a Mester felszabadultsága egy pillanat alatt átragadt a népes közönségre. Nem is megnyitó volt ez, de önálló, ízig-vérig autentikus alkotói produktum, amit performansznak szokás nevezni a szakmában.
Az utóbbi években úgy tűnt, mintha egyszer, régen, megállította volna az életkorát. Lehet, hogy a vonal, amit húzott, már reszketett kicsit, agya és szelleme azonban frissen és rugalmasan szárnyalt. Minden iránt nyitott volt, s főleg akkor érezte elemében magát, amikor fiatalok vették körül. Mint például a Big Draw Kass Galériában rendezett délutánján, amikor kétszáz rajzoló vette őt körül.
Még nem egészen értjük, hogy nincs több találkozás, hogy karácsony előtt majd nem indul hozzá a kollégákkal, és apró meglepetésekkel megrakott múzeumi mikrobusz, hogy nincs kivel konzultálni a galéria programjának ügyében…
Akiknek volt alkalma együtt dolgozni vele, ezt soha sem fogják megszokni. Legfeljebb, egy idő után tudomásul veszik. Fájón. Ami remélhetően az idővel majd tompul. Talán.
Nyugodjon békében!

Ibos Éva