Reneszánsz táblakép a múzeum dísztermében

2006. január 5.

A közelmúltban Szabó Tamás restaurátorművész, a múzeum főrestaurátora elvégezte a táblakép átfestésének eltávolítását és aranyozott keretének helyreállítását. Egyidejűleg a Szépművészeti Múzeum laboratóriumában elvégzett különböző mikroszkópos anyag- és eredetiségvizsgálatok bebizonyították, hogy a mű valóban a 15 – 16. század fordulóján készült. A bizonyítási eljárás pontosan dokumentálta a mű eredeti festésrétegének állapotát és a későbbi javítások idején történt átfestés kiterjedésének mértékét is.

Sajnos keveset tudunk a tárgy történetéről. Elsődleges adatforrásunk, a múzeumi leltárkönyv 1925-ös bejegyzése szerint a táblakép özv. Enyedi Lukácsné (született Zsótér Ilona) hagyatékából, több itáliai műremekkel együtt került a Szeged Városi Múzeum gyűjteményébe, Móra Ferenc igazgatósága idején. A felbecsülhetetlen értékű alkotások valós értékét jól szemlélteti, hogy akkoriban egyenként 20 – 30.000 aranykoronára becsülték őket.

A táblaképet a toszkánai iskola munkájaként jegyezték be, ám az újabb művészettörténeti kutatás fényében a leltárkönyvi eredet-meghatározás pontosításra szorul. Bizonyossá vált ugyanis, hogy a műtárgyról Lyka Károly már 1903-ban leíró elemzést írt a Művészet c. folyóirat második évfolyamába: Budapest Magánképtárai – az Enyedi-Gyűjtemény címmel. A neves művészettörténész megemlíti a ma már múzeumi gyűjteménybe került Mária koronázása című képet is, melyet egy triptichon részének tekint. Az ábrázolás hiteles és részletes leírása alapján vált a táblakép beazonosíthatóvá.

Lyka, a művészettörténeti hely- és kormeghatározás során Mária és a kisded Jézus alakjának megformálását Bernardino Pinturicchio (1455 – 1513) befolyása alatt álló mesternek tulajdonítja. Pinturicchio, az umbriai festőiskola egyik kiváló tagja, aki Perugino vezetése alatt a római Sixtus kápolna freskóin is dolgozott. Ugyanakkor az angyalok, s kivált a koronázó angyalok kivitelezését gyenge iskolamunkának minősíti. Összegző véleménye szerint, a fatábla az umbriai iskola egyik jellegzetes műhelyképe, melynek díszkerete a képpel egykorú.

Az elemzésében található ellentmondásos minősítés oka feltételezhetően az, hogy Lykát befolyásolhatta a táblakép akkor már vélhetően átfestett (restaurált) állapota. Véleményünk szerint az egyes mellékalakok és a két szárnyas angyal eredeti arcvonásának megformálása is kiváló festői tehetségről tanúskodik.

A táblakép sorsa tehát a századfordulótól követhető nyomon. Arra nincs adatunk, hogy hogyan került a szenvedélyes képgyűjtő tulajdonába. Enyedi a hosszú évek műgyűjtésének legszebb darabjait a budai Eötvös utcai, pazarul berendezett otthonában helyezte el. Itália közép- és késő középkori reneszánsz művészete különösen megragadta, s teljes érdeklődése e világ felé, legfőképpen az olasz kismesterek munkáinak irányába fordult.

Enyedi (Eisenstädter) Lukács Szabadkán született, 1845. március 17-én és Budapesten halt meg 1906. június 21-én. Gazdag életútja folyamatos ívelt a felső osztály világa felé. Szegeden, újságíróként kezdte pályáját. 1878-ban megalapította az első helyi napilapot, a Szegedi Naplót, melynek szerkesztője is volt 1888-ig. A Napló a vidéki újságírás történetének egyik legjelentősebb lapja lett. ’48-as eszmeiségével a Függetlenségi Párt szócsöve volt, s mint ilyen, a város közéletének egyik legfontosabb formálója évtizedeken keresztül.

1878 – 80-ban az újság munkatársai közé tartozott a fiatal Mikszáth Kálmán is. Közöttük Enyedi haláláig tartó szoros barátság szövődött. (Mikszáth még 1906-ot követően is rendszeresen levelezett Zsótér Ilonával.) 1884-ben, a főszerkesztő Enyedit függetlenségi programmal képviselővé választották Tápén. 1888-tól az Egyetértés és a Pesti Napló vezércikkírója lett, s családjával együtt Budapestre költözött. 1890-ben pénzügyminiszteri osztálytanácsossá, 1892-ben miniszteri tanácsossá nevezték ki. 1895-ben az Agrárbank elnökévé választották. 1896-ban, kormánypárti programmal képviselő lett. Az ő nevéhez fűződik a polgári közgazdaságtan számos klasszikusának magyarra fordítása (Sismondi: Új nemzetgazdászati elvek; Smith: A nemzetek vagyonosodása). Közgazdasági tanulmányai a Pesti Naplóban és a Nemzetgazdasági Szemlében jelentek meg.

A Mária megkoronázása ábrázolás, mint képtéma, a Mária tisztelet legfontosabb képzőművészeti megnyilvánulása. Ez a képi forma már az 1130-as években megjelenik a templomi díszítményeken, de csak a 13. század elejére terjed el Európa-szerte. Az Istenanyát – Krisztus egyházának megtestesítőjét -, azonban már az istenanyaság ünnepélyes elismerése (431) óta megillette a korona.

A különböző ikonográfiai típusú Mária koronázási jelenetek közül az első típusteremtővé a senlis-i székesegyház (13. sz. eleje) orommezején található faragott ábrázolás vált. A jelentben, koronával a fejükön, Mária és Krisztus egymás mellett ül: Jézus helyezi szülőanyja fejére a koronát. Szimbolikus értelemben a két alak nem az anyát és a fiát, hanem az Énekek éneke misztikus jegyespárját jeleníti meg.

Számos későbbi Mária-ábrázoláson – gyűjteményünk darabja is e típusba sorolható -, szárnyas angyalok tartják Mária feje fölé a mennyei koronát. E formai megjelenés első megnyilvánulása szintén a Franciaországban, az amiens-i székesegyház ékességei között (1260) található. A 14. századot követően Máriát Krisztus előtt térdelve ábrázolják, ezáltal a közbenjáró szerepe kap nagyobb hangsúlyt. A 16. századi késői középkori jelenetekben koronázását összekapcsolták Mária mennybevételével (Dürer fametszete, 1510).

Szabó Tamás