„Csak egy Földünk van” – A KIÁLLÍTÁS BEZÁRT
A KIÁLLÍTÁS BEZÁRT.
Az új természettudományi kiállítás címe: Folyónk és földje, melyről ITT olvashat bővebben.
A Móra Ferenc Múzeum természettudományi gyűjteménye
Gyűjteményünk egyike a legelső vidéki természettudományos gyűjteményeknek. A természetrajzi osztály főbb elemei (gerinces- és gerinctelen állatok, növények, ásvány és kőzetanyag) már a századforduló idején egységes egésszé álltak össze. Alapjait még a múlt század végén rakta le Reizner János igazgató. 1917-től 1936-ig Czógler Kálmán gyarapította és gondozta a gyűjteményt.
Az álladó munkatárs hiányában lassan széthulló részleget egy váratlan egyéni gesztus mentette meg. Beretzk Péter MÁV főorvos 1936 óta letétként tárolt fehér-tavi madáranyagát 1951-ben örökletét formájában a „Szegedi Állami Múzeumnak” ajándékozta. Az újjászervezés munkálataiban Csongor Győző is tevékeny szerepet vállalt, aki az örökletét kezelőjeként 1952-ben lett a Móra Ferenc Múzeum főállású munkatársa. Marián Miklós herpetológus 1957 és 1974 között új profilokkal bővítette a meglévő gyűjteményt.
Jelenleg 49 399 egyedileg beleltározott tárggyal rendelkezünk, a szekrénykataszteres nyilvántartású anyag 323 890 darabból áll.
Főbb egységei: kőzet- és ásványtár, herbárium, őslénytani gyűjtemény, puhatestű (Mollusca) anyag, hal- és halcsontváz gyűjtemény, hüllő- és kétéltű (herpetológiai) anyag, madár- és emlős gyűjtemény, fészek gyűjtemény, vízipoloska gyűjtemény, lepkegyűjtemény, bogárgyűjtemény.
Itt tekinthető meg dr. Beretzk Péter és dr. Csongor Győző diagyűjteménye
Csak egy Földünk van
A Móra Ferenc Múzeum állandó természetvédelmi kiállítása,
készült 1990-ben, átalakítva és felújítva 2001 és 2003 között
Levolock angol vegyész szerint a Föld olyan mértétkű önszabályozó képességgel bír, hogy egyetlen globális méretű élőlénynek tekinthető. Ezt az elméleti lényt a görög mitológia istennőjéről, Gaiáról (Földanya) nevezték el. Az űrhajósok megfigyeléseiből tudjuk, Naprendszerünk élettelen bolygói színükben is különböznek az élő „kék bolygótól”.
A bioszféra (az élet színhelye) Földünk felszínén vékony, filmszerű réteget alkot, amely meglehetősen sérülékeny. A Föld belseje felé haladva a nagy nyomás és a magas hőmérséklet, a Föld felszínétől távolodva a hideg és ritkuló légkör teszi lehetetlenné az életet. Bolygónk felszínétől 30 km távolságban már semmilyen élőlényt sem találunk.
Kiállításunkban egy időspirállal ellátott forgó földgömb emlékeztet a letűnt korokra. Időutazásunk első állomásán az élettelen természet csodáival ismerkedhetünk meg. A szemet gyönyörködtető ásványok Erdélyből származnak.
Az élővilág bemutatása az ősnövényekkel kezdődik. A rekonstruált termőhelyi képek mellett, tárlónkban helyet kaptak a fontosabb karbon kori „erdőalkotók” (a zsurlófa, az őspáfrány, a pikkelyfa és a pecsétfa) lenyomatmásolatai. Az egykori vegetációból kialakult szénmezők jelentőségére egy bányatáró makettjével utalunk.
Képzeletbeli barangolásunk az állatkövületek megtekintésével folytatódik. A tárgyanyag időbeli behatárolását az élet fejlődésének törzsfájával igyekszünk megkönnyíteni. A jurából származó, termetes ammoniteszek kifejezetten látványosak, de tudományos szempontból legalább ennyire érdekesek a hasonló korú halkövületek.
A Földünk régmúltját bemutató rész felett stilizált „égboltot” alakítottunk ki, melyen az alábbi csillagképek láthatók: Kis Göncöl, Sárkány, Herkules, Kígyó, Sas, Hattyú, Pegazus és Gyík. Ügyeltünk arra, hogy a teremvilágítás semmiképp se fedje el az apró lámpácskák (ledek) fényét. A félkör alakú égbolt alatt az állatöv piktogramjai sorakoznak. Ezeket UV lámpák világítják meg, így a rajtuk lévő festék fluoreszkál. A tájékozódást forgatható csillaggömb segíti.
Az alapszinten lévő információs blokk egyben térosztó elemként is funkcionál. A számítógépet egy fűzfa odvába építettük be. A „varázsfa” melletti ülőkék a szegedi Széchenyi-tér elpusztult platánjainak a törzseiből készültek.
Következő tematikai blokkunk az Alföld geológiai szerkezetével foglalkozik. A furatminták a dél-alföldi kőolajkutatások során kerültek elő.
Az élet a vízben keletkezett és földi formája is vízhez kötött. Az éltető közeg természetes körforgalmát grafikai modell szemlélteti. Akváriumainkban távoli tájak édesvízi halai láthatók. A tengeri csigák és kagylók egyfajta indikátornak tekinthetők, mivel testükben és mészvázukban számos szennyező anyag felhalmozódik. Szerepük a vizek biológiai derítésében vitathatatlan.
Bár teljes körű bemutatásra értelemszerűen nem vállalkozhattunk, tárlóinkban található néhány érdekesség. A cápafogsorok még így üvegen keresztül is félelmetesek. Az Adriai tengerből előkerült hatalmas álcserepes teknős mellett, a nálunk honos mocsári teknős igencsak törpének tűnik.
A hazai biotópok a felső galérián kaptak helyet. Nyitó diorámánkban a kiskunsági szikes tavak közül a szegedi Fehér-tó életébe nyerhetünk bepillantást. Bár ennek medencéje a Kiskunhalas és Kiskunmajsa felől lezúduló vadvizek természetes gyűjtőhelye, a jelenlegi tórendszer mesterséges kialakítású. A déli tóegységek 1932-ben épültek ki, az Algyői-főcsatornától északra fekvők 1961-ben.
Az Első Világháború után a vízhasználatot új alapokra kellett helyezni. Ezt szinte azonnal összekötötték a mindaddig elhanyagolható tényezőnek tartott szikesek intenzívebb hasznosításával. Az újonnan létesült víztározók kezdettől fogva halgazdaságokként is üzemeltek.
Az emberi kéz alkotta vízi élőhelyek megjelenése sok madárfaj számára pótolta (ha csak részlegesen is) a folyamszabályozások során megszüntetett ősi fészkelő- és táplálkozó területeket. A nedvességkedvelő rovarfajok „kistájon belüli” túléléséhez szintén ez a környezet biztosítja az utolsó esélyt.
Ősszel és tavasszal a Tisza-völgyét követő madárvonulások útvonalában minden víztükör alaposan felértékelődik, mivel – Lakatos Károly szavaival élve – „madárszállókként” hasznosulnak. A vándorok itt gyűjtenek erőt további útjukhoz. A „vendégek” egy része ki is telel.
A Tiszának és mellékfolyóinak árterei külső szabályozású területek voltak, ahol a folyamszabályozások előtti időkben az áradások szelektáltak. Napjainkban hasonló jelenség figyelhető meg a hullámtereken. A leglényegesebb különbség az, hogy a gátrendszer megépítése után a vízborítás tartamossága rövidebb, az elöntések szintje magasabb lett.
Az egykori árterek – tényleges – záró társulása valószínűleg a tölgy-kőris-szil ligeterdő lehetett, ami azonban csak néhány magasabb térszintű helyen alakult ki. Az övzátonyokat puhafaligetek (fűzliget, fűz-nyár ligeterdő) nőtték be, a partokon és a lefűződött holtágak közelében bokor- és rekettyefüzesek tenyésztek. A terület zömét nádasok, gyékényesek, sásrétek és vízparti gyepek borították.
A 19. században a folyamszabályozások és a csatornázások merőben új ökológiai és gazdasági viszonyokat teremtettek az egész Tisza-völgyben. Kétharmad Dunántúlnyi (mintegy 25 000 km2) területet mentesítettek az elöntésektől. A korábbi mocsaras élőhelyek drámai gyorsasággal enyésztek el. Helyükön egybefüggő mezőgazdasági (zömmel gabona, napraforgó és repce) kultúrákat alakítottak ki.
Városunkban a Tisza vízgyűjtőterületének komplex, ökológiai szemléletű felmérésére, 1958. 01. 10-én megalakult a Tiszakutató Bizottság. A különféle szekciók munkájában jelenleg négy ország (Magyarország, Ukrajna, Románia és Szerbia) szakemberei vesznek részt. A programok összehangolását a Szegedi Tudományegyetem Ökológia Tanszéke végzi.
Diorámánkban egy partmenti sáv élete elevenedik meg. A vízben csigákat, kagylókat és halakat láthatunk. A folyó felett tiszavirágok rajzanak. A füzes madarai között feltűnik a hazai sasok királya, a rétisas is.
A Duna-Tisza közi homokhátság legfőbb jellemzője a mozaikosság és a speciális élőhelyek magas részaránya. Ilyenek a szikesek, a semlyékes vonulatok, a buckaközi medencékben kialakult láperdők, a homokpuszták és az erdőspusztai részek. Az Árpád-kori oklevelek alapján kirajzolódó vegetációspektrum megegyezett a maival, legfeljebb az egyes társulások részanya lehetett más. A homokvidéket két láthatatlan határ szeli ketté. Az első valahol Kecskemét és Nagykőrös között húzódik. Ettől észak felé haladva, a buckaközökben lényegesen kiterjedtebbek a láperdők, mint délre. A buckásokban Kiskunhalas-Kiskunmajsa vonaltól északra borókás-fehérnyarasokat, délebbre galagonyás-fehérnyárasokat találunk.
Egyes kutatók szerint a futóhomok talajokon mindkettő zárótársulásnak tekinthető. Csongrád megyében az eredeti homoki vegetációból alig maradt valami. Az egyetlen erdőspuszta jellegű, telepített társulás az ásotthalmi Kiss Ferenc Emlékerdő. A galagonyás-fehérnyarast bemutató diorámánk háttérfotóján ennek egy jellegzetes részletét láthatjuk.
A galériát a hegyvidéki tölgyes életképe zárja. Ebben a hipotetikus (tehát bizonyos fokú szintézissel kialakított) erdőben helyet kaptak olyan emlősök és madarak is, melyek már nem élnek Magyarország területén (pl. a barnamedve, a siketfajd és a nyírfajd). A gyermekmesék hősei közül igyekeztünk minél többet bemutatni, így a ravasz rókát, a bölcs uhut (doktor Bubót), a „vérszomjas” farkast és a folyvást dörmögő medvét. A magasabb közép-európai hegyek erdei két lényeges mutatóban különböznek az alföldiektől: itt létezik a magasság szerinti tagolódás, és a fás vegetáció képes a felújulásra. A természetes, valamint a természetközeli állományok együttes aránya a Kárpátokban eléri, sőt egyes vidékeken meg is haladja a 70%-ot.
A hazai tájak után az útirány Közép- és Dél-Amerika. Diorámáinkban a sivatagok, a füves térségek és az esőerdők jellegzetes állataival ismerkedhetünk meg.
Grafikák és képek segítségével igazoljuk, hogy a trópusi esőerdők bolygónk szárazföldi „oxigéngyárai”. Itt a napfény energiájának hasznosítása hétemeletes rendszerben történik szemben egy közép-európai klimazonális tölgyes négy szintjével.