Online múzeum Szentes
Koszta József Múzeum Szentes
Képzőművészeti gyűjtemény
Néprajzi gyűjtemény
Régészeti gyűjtemény
1. kép: Szobasarok Szentendrén (olaj, vászon)
Arató János, festőművész (Szentes, 1919. jan. 3. - Szentendre 1989. szept. 6.) Arató János Szentesen született. Édesapjának a város főterén volt - igen jó hírű - szabóműhelye. Már a Horváth Mihály gimnáziumban felfigyelt rá rajztanára és rajzait bemutatták Koszta József festőművésznek is. Életműve a művészi magatartást és etikát illetően teljesen egységes. Nincsenek nagy fordulatok munkásságában, nem követte a gyakran változó XX. századi képzőművészeti divatáramlatokat. Művészetének fő jellemzője a tájszeretet, a humanizmus és a széles ívűen értelmezett realista látás- és megjelenési mód. A látott világból indul ugyan ki, de sohasem másolja azt, hanem egyéni módon, harmonikus egyéniségének megfelelően átírja, újjáteremti a vizuális élményt. Határozott, hangsúlyos formái, olykor erőteljes kontúrvonalai életfilozófiájáról is vallanak: a világnak adott rendje van, és ezen belül kell és lehet értelmes életet élni. Festményei és grafikái nagy részén érzik a homo faberi alkotókedv, csinálás öröme is. Nem idegenek tőle azonban a modern művészet formai megoldásai sem, de ezek mindig konkrét mondanivalója szolgálatában jelennek meg.
2. kép: Liszt, Ady és Koszta érmek (öntött bronz)
Csúcs Ferenc szobrászművész (Szentes, 1905. okt. 8. - Törökbálint, 1999. jún. 24.) Már Olaszországban elkötelezte magát érzelmileg az érmészetnek. Az olasz reneszánsz természetes szépsége, az élet lüktetését megragadó reliefek szellemisége rabul ejtette. A hagyományos tökéletességre való törekvés és a modernkor irányzatainak keveredéséből alakult ki a szobrász egyéni stílusa. A plasztika és a tipográfia szerves egészet alkot érmein. Emberi kézhez, tenyérhez illő léptékű bronzain legszívesebben történelmünk nagyjait és nemzeti művelődésünk kiváló képviselőit mintázta meg mint például IV. Béla, Mátyás, Széchenyi, Kossuth, Kölcsey, Csokonai, Ady, Bartók, Madách, Koszta alakját.
3. kép: Ex Libris Drahos István (fametszet)
Drahos István grafikusművész (Budapest, 1895. dec. 14. - Szentes, 1968. máj. 12.) 1933-tól 1957-ig, nyugalomba vonulásáig Szentesen működött mint rajztanár. A fokozódó gyűjtői kedv fellángolása végleg az ex libris és az alkalmi grafika területére irányította. Tenyérnyi lapjain gyakran találkozunk antik motívumokkal, az örök no és férfi kissé gunyoros szerelmi célzásaival, intelmeivel, önmagát vagy visszásságokat, kapzsiságot kifigurázó véseteivel. Gyakran kerül elénk a békére, a testvéri kézfogásra buzdító nemes szándék képi megformálása is. A megrendelőktől kapott feladatokat nagy beleélő-képességgel, sokszor meglepő ellentétek fokozásával, újszerű beállításokkal szólaltatja meg. Grafikai munkásságának eredménye közel kilencszáz ex libris. Jelentős irodalmi művekben szerepelnek grafikai illusztrációi: Thomas Mann: A törvény; Sadoveanu Mihail: Medveszem. Számos tankönyv grafikai munkáit is elkészítette.
4. kép: Tanya boglyákkal és rózsaszín kötényes nővel (olaj, vászon)
Koszta József, festőművész (Brassó, 1861. márc. 27. - Budapest, 1949. júl. 29.) Koszta József Brassóban született. Apja mészáros volt. A reáliskolát szülővárosában végezte, majd fényképészinasnak szegődött el két évre. A fényképezés mellett elsajátította az arcképfestés alapjait is. A festőiskolák által rákényszerített eklektikus historizmus átmeneti terhet jelentett művészetében, de alföldi tartózkodása alatt ezt hamarosan lerázta. A Rómában töltött évek alatt is megőrizte függetlenségét még a legkiválóbb mesterekkel szemben is. Egyedül a francia nagymester Millet Jean Francois festészetével érzett azonosságot. Egyetértett a természet, a föld, az ember összhangját kereső művészi ábrázolással. Impresszionizmusa súlyosabb, zsírosabb mint a franciáké, festése pasztózus, az ecsetvonásai szenvedélyesek. Az erős alföldi fényeket az árnyékok sötét színeivel erősítette fel. A paraszti sors és életforma legbensőségesebb kifejeződését teremti meg festészetében. A néppel való kapcsolata sohasem szakadt meg, a parasztság lelke parázslik vásznain. Művészi pályája végakkordjaként 1948-ban gyűjteményes kiállítása volt a Nemzeti Szalonban, és Kossuth-díjjal tüntették ki.
5. kép: Városszéli részlet (olaj, vászon)
Tokácsli Lajos, festőművész (Szentes, 1915. aug. 14. - Szeged, 2000. jún. 7.) Az ifjú Tokácsli Koszta József festoművész biztatására indult el a festoi pályán. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1936–1942-ig Rudnay Gyula növendékeként, majd hazatért szülovárosába. A vonzerot a szülőváros szeretete és a nagy példakép, Koszta József festészetének bűvköre jelentette a pályakezdő művész számára. 1943 óta kiállítóművész, több mint harminc egyéni tárlata volt az ország különböző városaiban. Festészetének ihletője a fényben úszó kisvárosi utca, a sejtelmesen zöld, ezer titkot rejtő Tisza-parti füzes és a városszéli magányos tanyák. Egyéni stílusú kolorista, posztimpresszionista képein a formai elemek mellett a színek jutnak elsődleges szerephez. Művészetének csúcsát képviseli a Műtermi csendélet, az Öreghalász és a Vörös sálas önarckép című alkotása, jellegzetes alföldi tájképei és városképei között. Több művét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, a vásárhelyi Tornyai János és a szentesi Koszta József Múzeum, de megtalálhatók képei hazai és külföldi magángyűjteményekben is. 1972-ben Szentes város Pro Urbe Emlékéremmel jutalmazta. 1975-ben Koszta József éremmel tüntették ki, 1997-ben Szentes Város Díszpolgára kitüntető címet nyerte el.
Belső donga gyalu
A Dóczi Sándor és fia, Dóczi Antal által használt munkaeszköz 1843-ból származik, amit bizonyít az egyik oldalára vésett évszám. A B.I. monogram készítőjére és első tulajdonosára utalhat, akitől a szentesi mesterek örökölhették vagy megvásárolhatták. A gyalun található díszítések felhívják a figyelmet arra, hogy a kézművesek esztétikai érzéküknek megfelelő munkaeszközökkel vették magukat körül. Dóczi Sándor szentesi kádármester 1865-ben született helybeli földműves család legkisebb gyermekeként. Iskoláit kijárva Berczeli Mihályhoz került inasnak, majd egy német mesternél dolgozott Óbudán. Megfordult a Kőbányai Sörgyárban, vándorlegényként pedig bejárta Németországot és Ausztriát. Dóczi Sándor nemcsak a kádártermékek készítéséhez értett, hanem Pesten a borászati szakiskolát is elvégezte. Antal fiát, aki halálát követően a mesterséget folytatta, már 12-13 éves korától fokozatosan bevezette a szakma fortélyaiba. Dóczi Sándort munkájának elismeréseként 1927-ben a Szentesen megrendezett Tiszavidéki Mezőgazdasági, Ipari, Kereskedelmi és Kulturális kiállításon aranyéremmel tüntették ki. Megrendelői főként a tanyai parasztgazdák és a városi polgárok közül kerültek ki, termékei Tiszasason, Kunszentmártonban, Csongrádon és Hódmezővásárhelyen is közismertnek számítottak. Leltári szám: 79.8.38.
Bolgárkapa (motika)
A nagyméretű, félköríves bolgárkapát az öntözőárkok igazításánál alkalmazták. A munkaeszközt a Magyarországra bevándorló bolgárok honosították meg, akik 1875 decemberében jelentek meg Szegváron, majd Károlyi László birtokán 30 kat. holdas kertészetet hoztak létre. Szentes környékére bevándorlásuk az 1870-es évek közepétől az 1940-es évek végéig tartott. Az úttörőket újabb és újabb bevándorlók követték, akik közül jó néhányan végleg letelepedtek. A bolgár kertészek jelentékeny hatást gyakoroltak a város gazdálkodására, melynek eredményeként Szentes Magyarország egyik legfontosabb zöldségtermesztő központjává vált. A bolgárkapát (motika) Czibulya Ferenc használta évtizedeken keresztül, aki Szegváron a bolgároktól leste el a termesztés fortélyait. 1875 és 1878 között dolgozott velük együtt, majd 1879-ben Szűcs Jánossal, Orosz Józseffel és Kádár Mihállyal önállóan kezdett kertészkedni. Leltári szám: 2006.5.2.
Fejfa
A paraszti készítésű sírjelek fő formái felekezeti hovatartozás alapján különültek el egymástól. Amíg a katolikusok keresztet állítottak, addig a protestánsok fejfát, kopjafát, sírtáblát vagy sírkövet emeltek. Az 1990-es évek legelején a Hékédi temetőben 35, az Alsó és a Szeder temetőben kb. 100, a Közép temetőben pedig 834 fejfa állt. Az 1870-es évekig a karcsúszárú, négyszög keresztmetszetű, geometrikus díszítőelemekkel ékesített kopjafák számítottak közkedveltnek. A jellegzetesnek mondható szentesi gombosfa formaváltást követően alakult ki. Szokás volt a sírjeleket különböző színűre festeni, ami szimbolikus jelentést közvetített. A XIX. század elején az erőszakos halállal elhaltak fejfáit vörösre, a fiatalokéit pedig világoskékre kenték. A gombosfákon a felirat mellett gyakran megjelenik az elmúlást jelképező szomorúfűz motívum, valamint az ABFRA (A boldog feltámadás reménye alatt) rövidítés. A fejfákat akác-, illetve tölgyfából készítették a helybeli bognárok. Leltári szám: 81.29.1.5.
Vizeskanta
A fényképen látható edény víz hordására és tárolására szolgált. Színét attól a sajátos égetési technikától nyerte, amelynek során az égetés végén lezárták a katlan nyílásait megakadályozva ezzel az oxigén beáramlását. Eközben az edények szürkévé, majd a szén beépülését követően feketévé váltak. A vizeskanta vállán csiszolt díszítések, növényi ágak láthatók. Szentesen az 1828-as összeírás 3 fazekast vett számba. 1863-ban 24 személyről, 1870-ben 19 korsósmesterről és 5 segédről emlékeznek meg a források. A városban tevékenykedő mesterek vízhordásra és tárolásra alkalmas korsókat, kantákat, valamint locsolókat, tálakat, bögréket, virágcserepeket, mozsarakat, szilkéket és csirkeitatókat készítettek, alkalmanként mázas kerámiával is foglalkoztak. Leltári szám: 54.1053.1.
Rangjelző avar kard Szegvárról
E nagyközség területéről szép számban ismerjük a 6. század közepén bevándorolt, nomád avar nép emlékeit. Különösen nagy figyelmet váltott ki a régészeti szakirodalomban az a lovas sír, amely 1952-ben, földmunkák során került napvilágra. Az itt nyugalomra helyezett harcos rangját ékesen bizonyítják a vele eltemetett, arany fej-ékszerek, szíjvég, bizánci érem, illetve az ezidőtájt elképzelhető, teljes védő és támadó fegyverzet. Ez utóbbinak egyik kiemelkedő darabja a fa tokjával egybe rozsdásodott, kétélű, egyenes, vas kard. A felfüggesztést két, 4.5 cm széles, P formát mutató, bordázott díszű, ezüst szalag szolgálta. Mivel hosszú használat után került sírba, nem zárható ki, sőt talán valószínűsíthető is, hogy tulajdonosa még Ázsiából hozta magával. Jelenleg a Széchenyi ligeti épület egyik tárlatában tekinthető meg. Irodalom: Bóna István: A Szegvár-sápoldali lovassír. Adatok a korai avar temetkezési szokásokhoz. Archaeologiai Értesítő 106 (1979) 3-30.; Bóna, István: Studien zum frühawarischen Reitergrab von Szegvár. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae XXXII (1980)
Újkőkori istenségek szobrocskái Szegvár-Tűzköves lelőhelyről
A Szentesi Kistérség legismertebb újkőkori lelőhelye a Szegvár-tűzkövesi többrétegű telep, amely egyfajta központi szerepet töltött be ezen a tájon, mintegy hétezer évvel ezelőtt, a tiszai kultúra időszakában. A régészettudományban világhírűvé Csalog Józsefnek az 1950-es években folytatott ásatásai, illetve az ezeken előkerült, ember alakú agyagszobrocskák, ún. idolok révén vált. Közülük a kutatók a leggyakrabban az arca előtt maszkot viselő, trónuson ülő, ún. sarlós isten fényképét, rajzát idézik. A vállon tartott tárgyat gyakran állítják párhuzamba a görög mitológia Kronoszának sarlójával. Ezidőtájt tárták fel a női alakot ábrázoló idolt is, amelynek a felsőtestén látható bekarcolt vonalak ruha mintázatát engedik sejteni. Egyfajta jogar szerepét játszhatta az a baltára emlékeztető tárgy, amely az ugyanezen a lelőhelyen 1989-ben, véletlenszerűen előkerült férfi istenséget megszemélyesítő szobrocskához tartozott. Mindhárom idol a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum állandó kiállításán tekinthető meg. Irodalom: Makkay János: Újkőkori teogónia. Agyagból mintázni istent és embert. In: Hétköznapok Vénuszai. Szerk. Bende Lívia és Lőrinczy Gábor. Hódmezővásárhely, 2005.
Újkőkori istenségek szobrocskái Szegvár-Tűzköves lelőhelyről
A Szentesi Kistérség legismertebb újkőkori lelőhelye a Szegvár-tűzkövesi többrétegű telep, amely egyfajta központi szerepet töltött be ezen a tájon, mintegy hétezer évvel ezelőtt, a tiszai kultúra időszakában. A régészettudományban világhírűvé Csalog Józsefnek az 1950-es években folytatott ásatásai, illetve az ezeken előkerült, ember alakú agyagszobrocskák, ún. idolok révén vált. Közülük a kutatók a leggyakrabban az arca előtt maszkot viselő, trónuson ülő, ún. sarlós isten fényképét, rajzát idézik. A vállon tartott tárgyat gyakran állítják párhuzamba a görög mitológia Kronoszának sarlójával. Ezidőtájt tárták fel a női alakot ábrázoló idolt is, amelynek a felsőtestén látható bekarcolt vonalak ruha mintázatát engedik sejteni. Egyfajta jogar szerepét játszhatta az a baltára emlékeztető tárgy, amely az ugyanezen a lelőhelyen 1989-ben, véletlenszerűen előkerült férfi istenséget megszemélyesítő szobrocskához tartozott. Mindhárom idol a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum állandó kiállításán tekinthető meg. Irodalom: Makkay János: Újkőkori teogónia. Agyagból mintázni istent és embert. In: Hétköznapok Vénuszai. Szerk. Bende Lívia és Lőrinczy Gábor. Hódmezővásárhely, 2005.
