„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.”
Juhász Gyula: Consolatio /részlet/

Keressük a megfelelő szavakat, de nem leljük őket. Némán állunk, pedig kiáltani szeretnénk. Elvesztettünk egy kollégát, egy barátot, egy csodálatos embert. Mindannyian tudtuk, mivel küzd hosszú évek óta, hiánya mégis felfoghatatlan. Mert olyan elszántsággal, olyan erővel harcolt ellene. Amilyen törékeny volt a teste, olyan bátor lélek lakott benne: mind úgy éreztük, ha valaki képes megfordítani a sorsot, az ő lesz, a mi Orsink. Mindig elképesztett minket hihetetlen akaraterejével, ahogy a betegség és a sok fájdalom közepette képes volt napról-napra mosolyogni – aki nem ismerte közelről, észre sem vehette, mennyit szenved. Elképesztett bennünket hihetetlen munkabírásával, amellyel az utolsó hetekig a régészeti osztályt vezette. És nem is akárhogyan. Bármikor fordulhattunk hozzá, bármiben kérhettük a segítségét, fáradhatatlanul dolgozott még a kezelések közben is. Sokszor nem is értettük, hogyan csinálja, hisz nemegyszer az éjszaka közepén, vagy kora hajnalban kaptunk tőle levelet, amiben a legfontosabb dolgokat próbálta rendbe tenni. Pedig a válasz egészen egyszerű: szerette a munkáját és szeretett minket, a barátait. És szerette az életet, melynek fonalát az ő számára oly rövidre szabták. Megállíthatatlan volt. Megtehette volna, mégsem panaszkodott. Ha félt is, ha tisztán látta is az út végét, nem mutatta. Példával szolgált mindannyiunknak.

A mi Orsink. Elment, és hatalmas űrt hagyott maga után. Nem látjuk többé apró alakját hazasétálni a rakparton. Nem kopoghatunk be többet hozzá, hogy elmondjuk neki, mi nyomja a lelkünk. Nem láthatjuk többet derűs mosolyát, ami végigkísérte életét. Nem láthatjuk többé, és nem értjük. Nem akarjuk érteni, mert nagyon szerettük.

Most mindannyiunk nevében végleg búcsúznom kell Orsitól, de mit is mondhatnék? Mi az, ami kifejezi fájdalmunkat, mégsem kong üresen? „Legyen néki könnyű a föld!” – így búcsúztatják szeretteiket a gyászolók régmúlt idők óta. Egyszerű szavak ezek, ám valódi mélységüket eddig fel sem fogtam. De most, ahogy kimondom őket – bár keserűség szorítja össze torkomat és szívemet –, mégis úgy érzem, ennél tisztábbat, ennél igazabbat, ennél őszintébbet nem kérhetek én sem:
Legyen neked könnyű a föld, Orsika! Lelj békére odaát!

Löffler Zsuzsanna,
a Móra Ferenc Múzeum Régészeti Osztályának nevében

~~~.~~~

F. Dr. Lajkó Orsolya
(1974-2019)

1974-ben született Szegeden, szülővárosához 45 éven át hű maradt. 1993-ban érettségizett a Deák Ferenc Gimnáziumban, a város legfiatalabb, pár évvel korábban alapított középiskolájában. A régészet tudományát az akkoriban még József Attila nevét viselő Szegedi Tudományegyetemen sajátította el, társítva a történelemtudomány és a néprajz szakokkal. Az egyetem néprajzi tanszéke akkoriban élte reneszánszát, s az ottani oktatás – mint azt Orsi 2005-ben, Juhász Antal születésnapi köszöntőjében elmondta –, hatással volt szemléletmódjára. Ugyancsak meghatározó lehetett a Trogmayer Ottó vezette régészeti tanszék szellemisége is, ahol az elméleti oktatás szorosan összefonódott a múzeumi munkával, számos lehetőséget kínálva az éppen aktuális feltárásokban való részvételre. Az egyetemi oklevél megszerzése után, 2001 és 2005 között az ELTE Történettudományi Doktori Iskolájának régészeti programjában vett részt, A Dél-Alföld edényművessége a kora újkorban című értekezését 2008-ban védte meg. A program ideje alatt két évig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban dolgozott, 2003-tól pedig a Móra Ferenc Múzeum régésze, egykori tanárainak munkatársa lett. 2016-ban vette át a Régészeti és Műtárgyvédelmi Osztály vezetését.

Kutatási területe széles értelemben véve a Kárpát-medence középkora és kora újkora (14-18. század), a 14-17. századi kerámia interdiszciplináris kutatása, a régészet – történelemtudomány – néprajz határainak elméleti és módszertani közelítése. Múzeumi évei alatt számos városi régészeti feltárásban vett részt, illetve vezette azokat, melyekről a Szeged folyóirat, a Múzeumi Hírlevél, és a Múzeumi Kutatások Csongrád megyében sorozat számára írt cikkeiben számolt be.

Munkájában – legyen az múzeumi aprómunka vagy tanulmányírás – tökéletességre törekedett. Ezért írásai a létező legpontosabb lábjegyzetekkel, a vonatkozó irodalom és a fellelhető források maradéktalan felkutatásával, elemzésével készültek.

Meghatározó szakmai eredménye a hódmezővásárhely-ótemplomi leletanyag feldolgozása, értelmezése. Első ide vonatkozó eredményeit doktoranduszként, az Opuscula Hungarica III. kötetében (A hódmezővásárhely-ótemplomi kerámiaegyüttes középkori és néprajzi kapcsolatai. In: A Hódoltság régészeti kutatása.2002), a múzeum régészeti évkönyvében (Kora újkori mázas kerámia a hódmezővásárhelyi Ótemplom területéről. MFMÉ Studia Archeologica 9, 2003) és gyűjteményes kötetekben (Post-medieval Pottery Finds from Hódmezővásárhely Ótemplom. In: Archaeology of the Ottoman Period in Hungary, 2003; Megjegyzések a hódmezővásárhelyi korai néprajzi kerámia történetéhez. In: Határjáró, 2005) publikálta. Hasonló leletegyüttes bemutatását közölte 2004-ben. (Az Óföldeák-Kastélypark lelőhelyről előkerült kora újkori kerámiaegyüttes. MFMÉ StudArch. 10, 2004). Az előmunkálatok után készült el doktori értekezése, amelynek végleges, maradéktalanul kidolgozott változatát „Cserepén ismerem, minemű fazék volt…” Adatok a kora újkori edényművesség és a magyar népi kerámia eredeténekkutatásához 2015-ben jelentette meg. A könyv bemutatóját élénk érdeklődés kísérte, különösen a két érintett szakma: a régészet és a néprajz művelőinek köréből.

Városrégészként 2014-ben lehetősége nyílt a Dóm felújítását megelőző régészeti megfigyelés vezetésére. Ismerve a Fogadalmi templom építésének körülményeit, a megválaszolhatatlannak tűnő kérdések sokaságát, ez a feladat nagy kihívást jelentett számára. A határidők és az építtetői elvárások szorításában sikerült végiglavíroznia – az időjárás és a talajvíz miatt szó szerint – csúszós terepen. Az ásatásról, találóan választott címmel (Feneette műemlék, a kis zsuzsu) a múzeum évkönyvében számolt be (MFMÉ 2015, Új folyam 2.). 2017-ben a korábban befejezetlenül maradt feltárást egy 59 négyzetméteres szelvényen, tervásatás keretében, pályázati támogatással folytatták Löffler Zsuzsannával. A terület kutatása eddig feltáratlan bizonyítékokkal szolgált arra, hogy a legrégibbnek tartott szegedi Demeter-templom építését megelőzően már állhatott egy egyhajós középkori templom annak közvetlen közelében. Az ásatás tanulságairól szóló közös tanulmány (Árpád-kori templom Szegeden? MFMÉ 2019.) halála előtt két héttel látott napvilágot. Abban az évkönyv sorozatban, amelynek újjászületésétől (2014-) egyik szerkesztője volt.

Muzeológusként a gyűjteményi munka mellett számos kiállítást is rendezett, valamennyit magas szakmai elvárások szerint, ugyanakkor sok-sok ötlettel, kitűnő, egyéni ízléssel „tálalva”. Első, egyetemi évei alatt készült tárlatait Szentesen láthatta a közönség („Árpáddal jött, magyarul élt.” 1996; Évezredek ünnepei és hétköznapjai. 1997)

A nagyobb lélegzetű, komoly szakmai felkészültséget igénylő kiállításait már a szegedi múzeumban rendezte. 2014-ben, a hihetetlenül sikeres A fáraók Egyiptoma című, nemzetközi anyagra építő tárlat idején 4000 év, 2000 km. címmel mutatta be, hogy az egyiptomi fáraók gigantikus építkezéseinek korában hogyan élték a bronzkori népek a hétköznapjaikat. A pompeji katasztrófát bemutató kiállításhoz (Élet és halál a Vezúv árnyékéban, 2016.) a Kass Galériában megrendezett, Az Alföld barbárjai Pannónia határvidékén című, hasonló célú tárlattal csatlakozott. 2015-ben Ujszászi Róbert numizmatikussal közösen rendezték meg a Minden, ami arany című, látványtár szerű tárlatot, amely azóta is szép számmal vonzza az érdeklődőket. A legnagyobb szabású vállalkozása ezen a téren azonban a több mint háromezer tárgyat bemutató Régészeti Látványtár berendezése volt, amely pályázati támogatással, éveken keresztül végzett kitartó munka eredménye.

Még nem ejtettem szót a konferenciákról, sajtónyilatkozatokról. Kiemelkedően szépen, szabatosan fogalmazott, minden mondatában ott volt a gondolat, egyszerűen, magától értetődően. Jó volt őt hallgatni.

A Sors vak. Elképzelem, hány, szerinte eléggé még ki nem dolgozott teória, egyénien megjelenített múzeumi tárlat terve volt a fejében, fiókjában, naplójában. Ekkora tévedést nehéz elnézni.