Elment az utolsó szemtanú.

In memoriam
Dömötör János Mihály
1922-2009

Eltávozott a huszadik század második felének egyik utolsó hiteles tanúja, aki nemcsak látta, hanem szenvedte is a keserű évszázad eseményeit.
Parasztpolgárnak született és halt is kedves városában. Fél évszázadon át Ő volt az alföldi képzőművészet kenyerének kovásza, sikereinek, eredményeinek megalapozója.
Szülei mintegy negyven holdon gazdálkodtak a vásárhelyi pusztán. Fiuk, a család első egyetemre került tagja, a Bethlen Gábor gimnázium érettségije urán a Pázmány Péter egyetemen folytatott jogi tanulmányokat 1940-44 között. Doktorrá avatták, majd a háború végeztével kultúrtanácsnoki tisztet töltött be városában és az alispán titkáraként is működött. E beosztásban volt szemtanúja a sövényházi (Pusztaszer) földosztásnak, ahol az első ilyen hivatalos eseményen a debreceni ideiglenes kormány nevében Nagy Imre mondott beszédet. A fordulat éve az ő életében is fordulatot hozott, 1950-től napszámosként, szikvíz készítőként, a temetkezési vállalat adminisztrátoraként kereste kenyerét.    
A változást 1961 jelentette, amikor, – mint a Tornyai János Társulat egykori titkára – elnyerte vásárhelyi múzeum igazgatói tisztét. Fontos szék volt ez akkor s azóta is Vásárhelyen. A múzeum volt a város kulturális életének legfontosabb intézménye. A őszi tárlatok országos jelentőségűek lettek, de azzá vált szinte minden rendezvény, melynek a múzeum volt a gazdája. Amint a múzeum megváltozott helyzete megengedte, elindított a közvetlen nemzetközi kapcsolatokat (Zenta, Vallauris). Megszületett a rég álmodott „Alföldi Galéria”, megújult a múzeum épülete.
Közéleti szereplése kiszélesedett, ezzel nemcsak a saját, hanem múzeumának tekintélyét is növelte, előbb tanácstaggá, majd országgyűlési képviselővé (1967-75), megyei tanácstaggá választották. Kiemelkedő tisztséget töltött be a művészeti szövetségben, és több megyei, valamint országos szervezetben.
Ezerszálú munkája mellett hű maradt városához, elutasított több előnyösebbnek tűnő állásajánlatot a megyében és a fővárosban is.
Szakmai munkáját műtörténeti írásai koronázzák, könyvei Vásárhely művészetéről szólnak, a több mint négyszáz kisebb tanulmányának többségét vásárhelyi művészeknek szentelte.
1991-ben nyugdíjba vonult, de művészetszervező, ismeretterjesztő munkásságát nem szakította félbe. Járta az országot Soprontól-Nyíregyházáig, Miskolctól-Bajáig. Kiállításokat nyitott, előadásokat tartott őszinte lelkesedéssel, nagy szaktudással, kiváló szónoki adottságaival, finom humorával. Szellemes társasági emberként őszinte kedveltségnek örvendett.

Akik ismerték mindannyian szerették       
Nem kapott annyi kitüntetést, mint amennyit megérdemelt volna, (Munka Érdemrend arany fokozta, SzOT díj, Tömörkény díj, Móra Ferenc emlékérem Köztársaság aranykeresztje) ám városának díszpolgáraként Hódmezővásárhely megyei város saját halottjaként temette el a Kincses temetőben 2009 augusztus 17-én.
Kedves János!
Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatóságának munkatársai nevében búcsút vegyek Tőled. Tudom, erre mit mondanál, de ezt a számunkra fájdalmas kötelezettséget teljesítenem kell.
Isten veled János emléked őrizzük míg élünk, de nálunk méltóbban őrzi életműved, a Tornyai János Múzeum.

Trogmayer Ottó