IDŐMETSZETEK
Gönczi Béla grafikusművész és G. Fábri Zsuzsa fotóművész kiállítása

Gönczi Béla önéletrajza

1934. február 24.én születtem Budapesten. Édesapám Gönczi Bebhardt Tibor /1902-1994/ a húszas évektől ismert reklámgrafikus, aki mellett felnőve tanultam meg a rajztudást becsülni és tisztelni, a munkáját örömmel végző alkotóembert. Láttam gyermekként hogyan teszi képessé a kitünő rajzolót, jóformán minden feladat megoldására, ha a tehetség szorgalommal párosul.

A kamaszkor tanulságait nem csak a jó öreg Bencés Gimnázium falai és a Művészeti Gimnázium falai között gyűjtögettem, de a történelem is gondoskodott arról, hogy különbséget tudjak tenni emberi tisztesség és annak ellenkezője között.

Az ötvenes évek művészeti oktatása a politika nyomasztó súlya alatt vergődött, de akkor is voltak hiteles emberek a mestereim között, mint Barcsay Jenő, Koffán Károly, Hincz Gyula, akik irányt tudtak mutatni. A Művészeti Gimnáziumból indult kis csapatunk, melynek tagjai; Bartl József, Keserű Ilona, Kovásznai György, Major János későbbi életútja is bizonyítja, hogy lehet független és szabad a művész, ha szörnyű nehezen is ezekben az évtizedekben.

A Főiskola elvégzése után a grafika igen sok területén és műfajában vállaltam feladatokat, így az alkalmazott grafikát sem kerültem el, ami Édesapám révén ismert volt számomra.

Kezdetben tudatosan igyekeztem magam távol tartani az apai területtől, idővel mégis terveztem plakátot, prospektust, vagy akár kártyanaptárat is, ha a feladat rokonszenves volt. A tankönyv illusztrálás is kedves volt számomra, mert az a vizuális nevelésnek igen fontos része.

Az illusztrációs feladatok mellett a sokszorosítógrafika nemes műfaját, a rézkarcot igyekeztem az alkalmazott grafikán belül is alkalmazni. Terveztem exkluzív kivitelű üdvözlőkártyát, meghívót, díszoklevelet. Szállodák VIP vendégeit ajándékozták meg rézkarcaimmal, díjazott jubiláns művészek kapták munkáimat a Vígszinházban, Zeneakadémián, és az Operaházban.

Törekedtem arra, hogy munkám jó ügyet szolgáljon. Többszáz rajzom jelent meg újságokban, ami ugyancsak az atyai hagyomány folytatása. A különböző műfajokban szerzett jártasságom biztosította függetlenségem bőven kárpótolt azért, amit a szabadságért adni kényszerültem. A megbízások között kedvem szerint tudtam szelektálni, amit elvállaltam, annak céljával egyet is értettem.

Az élet jelenségei, élményei gyermekkorom óta rajzolásra késztettek. Később sem vártam megbízásra, ha úgy éreztem mondani valóm van. Gondolataimat rajzaimban fogalmaztam meg. Az irodalmi művek, melyek hatással voltak rám, sok rajzomnak ihletői. A Kass Galéria meghívására, a rajzművészet otthonába, örömmel válogattam ezekből.

Gönczi Béla

G. Fábri Zsuzsa önéletrajza

Úgy gondolom az embernek magatartásánál, életvitelénél és nem utolsó sorban munkájánál hitelesebb életrajza aligha lehet. Hogy ezúttal mégsem érem be ennyivel, arra a szokásrend kötelez.

1952-ben a Képző és Iparművészeti Gimnáziumban képesítést, majd jogot szereztem a fotográfiában való működésre.

A gimnázium sajátos jellege vonzott, de miután rajzkészségem nem predesztinált a képzőművészeti ágak területére, így az iparművészeten belül a fotót választottam. Tanulmányaim során magam részéről és szerencsés egybeesés folytán tanáraim szerint sem bizonyult választásom tévesnek.

Mestereim; Pécsi József, Reismann Mariann, Langer Klára, Sevcsik Jenő, Cseörghő Tibor.

Ebben az időben e szakterületen még felsőfokú képzés nem volt, így a gimnázium akkori igazgatója Z.Gács György ajánlatára az UVATERV tervező intézet fotószakosztályán kezdtem bontogatni szárnyaimat, majd később műszaki fotósként egyéb tervező és kivitelező vállalatnál dolgoztam.

Precizitás, és a fegyelem a műszaki fotózás alapja, – sőt ezek mindenkor elengedhetetlen feltételei is – a fotográfia bármely területének. Ezeket megtanulni nagyon hasznos volt, azonban számomra hosszú távon ez a terület túl aszkétikusnak tűnt. Később lehetőségem nyílt a professzionális portréfotózást Várkonyi László műterében megfigyelni, ez új ismeretek szerzésére adott lehetőséget, azonban a műtermi fotózást, a környezet állandóságát neutrálisnak éreztem.

Gimnáziumi éveim alatt szívesen próbáltam ki magam gyermekfotografálásban, amikor is a helyszín mindenkor a gyermek saját környezete volt és ez szabadságot adott mindkettőnknek.

– Végül is munkám gyakorlata a későbbiekben is ez maradt a portréfotózásban, vagyis az ember személyes tárgyaival, a maga által kialakított környezetében való ábrázolása.

A Művészeti Gimnáziumban eltöltött négy esztendő nem csupán mesterségemre, de magánéletmben is meghatározó volt, mivel ez intézmény nem csupán mesterséget, de később férjet is kijelölt számomra, Gönczi Béla személyében, aki akkor és ott festőnövendék volt, majd a főiskola elvégzése után a grafikára tért át.. Magam nem üstökösként száguldtam végig a pályámon, de célom egyre határozottabban körvonalazódott, azon évek alatt, mialatt főleg fiókomnak dolgoztam.

Fiúgyermekünk megszületése, majd nevelése számomra elsőrendű lett, de ahogy ő haladt előre tanulmányaiban, egyre intenzívebben tértem vissza mesterségemhez. Mire Gergely fiam megszerezte orvosi diplomáját, akkorra én is magam mögött tudhattam néhány önálló és férjemmel közös kiállítást;

Fővárosi Művelődési Ház 1980. Fészek Művész Klub 1980. Szombathely Műv.Ház 1980. Műegyetem 1984. Forgách Antikvárium 1994. Petőfi Irodalmi Múzem 1997. Salgótarjáni Könyvtár 1998.

Ezek egyikén Illés Endre felfigyelt munkáimra, ezt követően megkeresésére, majd személyes válogatása alapján a Szépirodalmi Könyvkiadó „40 arc 40 írás” címen fotóalbumot adott ki. 1980-ban valósult meg korábbi terveim egyike, a tudományos élet reprezentánsairól gyűjteményes fotótár létrehozása. Szentágothai János az M.T.A. akkori elnöke és Rózsa György az M.T.A. könyvtárának főigazgatója megbíztak tervem realizálásával, azóta az M.T.A. archivumában gyűlnek fotóim.

A Magyar Nemzeti Múzeum fényképtárában a művészetek, irodalom, tudomány jeles személyiségeiről készült fotóim is megtalálhatóak.

Szervezetek támogatást nem élvezem, hivatalos elismerést a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent könyvem után megítélt nívódíjon kívül nem kaptam. Találkozásaim nyomán fotóim fogadtatása jelenti számomra a legnagyobb elismerést. Tevékenységem eredményessége családi hátteremtől sosem volt független.

Munkám tétje sosem a „győzelem.”
Senkit meggyőzni, még kevésbé legyőzni, sosem volt célom.
Munkám elengedhetetlen feltétele a kapcsolatteremtésnek kölcsönös igénye.
Mindenkori munkatársaim azok, akik megtisztelnek azzal, hogy kamerámmal közel engednek magukhoz.
Ez a kiállítás sem jöhetett volna létre nélkülük.
Mindannyiuknak köszönöm.

G.Fábri Zsuzsa