Gorzsa

Hódmezővásárhely határában, az egykori Kéró-ér partján emelkedik az a halom, amelyen a Kr. E. 5. évezred első felében, az alföldi újkőkor csúcspontján, egy virágzó település élte életét. A földműveléssel, állattartással, halászattal, és gyűjtögetéssel foglalkozó közösség nagyméretű, két, vagy három helyiségből álló nyeregtetős házakban lakott. A házak falait oszlopokra font vesszőfonatból építették föl, melyet azután vastagon agyaggal tapasztottak be. Az egyik épületet sikerült 1978 és 1996 között teljes egészében feltárni. A szokatlanul nagyméretű, két szárnyból álló házat tűzvész pusztította el. A romok alatt megmaradt a berendezés minden olyan darabja, amelyet a tűz nem tudott elpusztítani: tapasztott, boltozott kemencék, karcolt, és festett díszítésű agyagedények, szövőszéknehezékek, gondosan csiszolt, különféle méretű kőeszközök.

A gyakori tűzvészek miatt a település több ízben újjáépült. Eközben az elpusztult házak elegyengetett romjainak sok egymásra rakódott rétegéből mintegy 2 méter magas halom, úgynevezett tell töltődött fel. A közösség a település éppen nem lakott részén temette el a halottait, akiket ún. „zsugorított”, az alvást, vagy az embrionális állapotot utánzó helyzetben fektettek a sírgödörbe. Ezekből a sírokból kerültek elő az újkőkor virágkorára jellemző presztízstárgyak: Spondylus tengeri kagylóból, vagy termésrézből kalapált ékszerek, márvány buzogányfej. A házakban külön kultikus helyiséget vagy sarkot rendeztek be az áldozati szertartások számára. Ezek kelléktárában agyagból tapasztott oltárok, emberi és állatszobrocskák, festett kőbalták szolgálták a kultikus gyakorlat céljait. A gorzsai „nagy falu” a környező kisebb, néhány házból álló település központja, az alföldi újkőkor egyik legjelentősebb települése lehetett. A közel két évtizeden át folytatott feltárás az itt élt közösség mindennapjairól, életmódjáról, építményeiről, gazdálkodásáról és hiedelemvilágáról szolgáltatott felbecsülhetetlen értékű adatokat.

Horváth Ferenc