Vonalvarázs

A vonal az emberi kifejezés egyik legősibb eszköze. Vonalakat rajzolt a neandervölgyi ősünk a homokba-agyagba, vonalakkal ábrázolta a bölénycsordát barlangja sziklafalán, előbb geometrikus, majd egész jeleneteket ábrázoló vonalakkal díszítette cserépedényeit a krétai fazekas… És hányféle lehet a vonal! Kemény és céltudatosan egyenes; a szív lüktetését is tettenérő; suhanva száguldó és formát keresőn tétova. Lehet alig láthatóan leheletvékony és nagy indulatot őrző, lendületesen vaskos. A vonal, a rajz az ember első fatörzsbe hasított sebétől, sziklába vésett jelétől, agyagba karcolt díszítésétől Dürer fegyelmén, Leonardo líráján, Michelangelo virtuozitásán, Rembrandt szenvedélyén át Picasso zabolátlan teljességéig végigkísérte és kíséri az embert, mint érzelem- és gondolatvilágának legközvetlenebb leképező eszköze.

Vinkler László hatalmas grafikai hagyatékát lapozgatva mindenekelőtt a műfaj e sokszínűsége ejtett rabul. Az a színesség és változatosság, mely egy gazdag érzelemvilágú, nagy műveltségű, minden eddigi eredményt önmagán átszűrő, XX. századi gondolkodó ember mindennapi alkotó megnyilatkozásainak tükre. Egyszer a golyóstoll fut a papír hó-fennsíkján, máskor tusöntvények anyagban rejlő erőivel rajzolja meg pillanatnyi érzelem-térképét, majd a szén hamvas vonalfutamával bontja ki egy akt sugárzó szépségét, a tustoll karcos szárnyalásával keres formát egy bukó angyal szárnyának, finom grafitceruzával ad puha tónusokat egy csendéletnek. Vinklernek lételeme, mindennapi szellemi tápláléka a rajz, melyekkel különös naplót ír. Lapjain nyomon követhető érzelmi világának vibrálása, gondolatainak csatazaja, friss élményeinek örömteli fénye, keserűségeinek lenyomata. Naponta, szinte dátumszerűen vall rajzos naplójában sorsáról, emberi és művészi vívódásairól és a tustoll nyomán a lapokon kinyílnak a Vinkler életének hátországába nyíló ajtók is. Jellegzetes tükörírásával – hol fanyar humorral, hol keserű lemondással, hol szarkasztikus éllel, hol boldog önkívületben – egész képverseket ír-rajzol, szinte csak önmagának rögzítve a pillanat varázsának élményeit, fölszikrázó gondolatait, fantáziájának röptéit. A vonallal való első találkozására így emlékezett: „…ötéves voltam, amikor egy rajztanár elém tett egy papírmasé tehenet és azt mondta: rajzoljam le. Én egyetlen kontúrral körül is írtam a tehenet a magam módján, ahogy lovát és huszárt már számtalanszor rajzoltam. Ő mosolygott és azt mondta: „Aki a vonalat nézi, becsapódik!”

Vinkler László pályája során végigjárta a képzőművészet iskolájának minden alsó és felső osztályát, speciálkollégiumát, megismerkedett a legkülönbözőbb technikákkal, magába szívta és asszimilálta a különböző korstílusok eredményeit – de e sokféleségben és stílusgazdagságban is mindig önmaga tudott maradni. A tanítványból mester lett, a diákból tanár. Olyan művész, akinek már a vonal a lényegre koncentrálás segítője, a belső tartalmi kivetítésének friss eszköze, a mindennapi önmegvalósítás és jelhagyás csontváza. Már nem a vonalat nézte, hanem annak segítségével örökítette meg mindig változó önmagát, így jutott el arra a fokra, hogy rajzos naplójában ne csak a valódit, hanem mindennapi igazságait örökítse meg. A vonal metamorfózisa nyomán emberi és művészi pályájának napi följegyzéseiből kristályosodott ki életének és alkotásainak lényege. Egy lapra golyóstollal kezeket rajzolt. Valószínű egy csöndes órán önmaga rajztollhoz, ecsethez szokott, finom érhálós, érzékeny kezeit örökítette meg. A következő sorokat írta fölé, mintegy a rajzolás örömében tettenért felismerésként: „Lehet, hogy festeni éppúgy kellene mint rajzolni – ugyanazzal a gesztussal vagy behatolási móddal.” Lefordítva: ugyanazzal a természetes egyszerűséggel, ugyanazzal a magától értetődő nyitottsággal, művészi vitakészséggel, ugyanazzal a feljegyzés-frissességű önépítő képességgel.

Ötvenedik születésnapomra címet viseli egy rajza, mely 1962. október 1-én, egy nappal a születésnap előtt készült. Akkor, amikor Vinkler pályájának emberi és művészi ellentmondásaihoz érkezett, amikor válságok gyötörték, mikor alkotásai tragikus színezetet kaptak. De másnap készült rajzának szellemei, szürrealisztikus táltosai már szinte ars poetica jellegű vallomással tesznek hitet a humanizmus, a tragikumban rejlő feloldódás, a küzdés vállalása mellett. Mint ahogy a rajzok sora utal a már említett kettősségre, az emberi élet tragikus voltára, a születésben rejlő halálra, de utal a folytonosságra és arra a csak emberre jellemző tulajdonságra, hogy nem elégít ki bennünket pusztán a fajfönnmaradás, hanem arra törekszünk, hogy az utánunk jövő emberi élet magasabb szinten folytatódjék. Ez a mítológikus kötődés és XX. századi művészi küzdelem arra utal, hogy ugyanazon világ gyermekei vagyunk itt Európában, közös örökséggel kell sáfárkodnunk, még ha tudjuk is, hogy minden népnek és nemzetnek vannak sajátos, egyedi jegyei. Vinkler művészi gondolkodásában ez a hatalmas, termékenyítő forrás az analízis és szintézis szellemi folyamataiban áthömpölyögve nyert korszerű megvalósulást.

A halála előtti napokban készült egyik utolsó rajza is ennek a küzdelemnek egy darabja. Az arénában egymással szemben áll s torreádor és a bika. A tét: élet vagy halál. A lap sarkában Vinkler új monogramja, mint aki hitt abban, hogy még nagyon sok munka vár rá. Mint aki előtt még üres, hófehéren izzó, benépesítésre váró lapok borítják az eget. Ebben az utolsó csatában vesztett. De csak a test múlandó…

Tandi Lajos