Im memoriam Matyi Lajos
Im memoriam Matyi Lajos
2022. november 14-én, ¾ 12 környékén mély fájdalommal kaptuk Líviától a hírt, Matyi Lajos meghalt. Egy hír, amelyre talán készülnünk kellett volna, ám nem tudtunk, hiszen nem hittük, hogy szükséges. A folyamatos harcokat sikeresen abszolválva reménykedtünk, hogy van esély, Lajos erős, ezt is megoldja. Sajnos nem így történt.
Matyi Lajos 1959. szeptember 6-án született Szegeden. Tanulmányait is itt végezte el, a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban érettségizett 1978-ban, majd 1984-ben a József Attila Tudományegyetemen szerzett magyar-történelem szakos oklevelet. Első munkahelye a Bebrits Lajos (a mai Gábor Dénes) Szakközépiskola volt, ahol óraadóként és nevelőként is dolgozott. Fontosnak tartotta a fiatalok látásmódjának tágítását, hogy ne csak egy oldalról vizsgálják meg az adott helyzeteket, szituációkat. Előszeretettel ajánlotta diákjainak az egyetemi könyvtárban található, „B-listás” könyveket. Hunyadi Zsolt, az SZTE-BTK középkorásza, egyetemi docense, Lajos korábbi diákja is hasonlóképpen emlékszik vissza, és hozzáteszi, Lajosnak köszönheti azt, hogy az általa mai is űzött szakmát választotta. Ez után került a Móra Ferenc Múzeumba, ahol régész-asszisztensként dolgozott Dr. Horváth Ferenc mellett, így vett részt a gorzsai ásatásokon is. A múzeumi munka után (ám végleg el nem hagyva) kipróbálta magát a könyvkereskedés világában is, hiszen boltvezetőként és helyettesként dolgozott az Idegennyelvű Könyvesboltban, a Tolkien Könyvesházban, illetve a Kazinczy (ún. Könyvtárellátó) Könyvesboltban. A ’90-es évek második felében a reklámszakma mindennapjaiba is beleásta magát, hiszen az Arc-Film reklámügynökség egyik szerkesztője, kreatív írója volt. A 2000-es évek elején ismét a múzeum munkatársa lett, mint régésztechnikus, részt vett az autópályák ásatásánál és a szegedi vár feltárásánál is. 2016-tól egészen haláláig a múzeum Helytörténeti és Irodalomtörténeti Osztályának fontos és hasznos munkatársa volt. Részt vett a revíziós munkálatokban, a képeslapok, fényképek, negatívok digitalizációjában, azonosításában. A csípőproblémáinak ellenére is sokszor segített az osztály pakolós feladataiban is, mint például az enteriőr kiállítás bontásában, s még vérét is adta az osztályért, melyre ékes példa a fotótár átköltöztetése a 6-osból a 10-es szobába, mikor is pár fiók az élével esett Lajos fejére, ki nem véve erről tudomást tovább pakolt, s csak Szolnoki Zoltán figyelmeztetése után vette észre, hogy egy törlést megérdemelne a kobakja, hiszen hófehér haja már bőven pirosban díszelgett. Nem szabad megfeledkezni a zeneszeretetéről sem. Nem volt kedvenc stílusa, egyszerűen a „jó zenét” szerette. Online rádiót is szerkesztett, míg egészsége engedte, sőt, a Tilos Rádió többször felkérte, hogy a nyári időszak egy adott napjára ő legyen a zenei felelős. Lajos mindig jókedvéről, kacagásáról volt ismert. Szerette a jó humort. Sokszor beszéltünk a magyar stand-up helyzetéről, kiknek az előadásai, viccei tetszenek vagy éppenséggel nem, és ezek miért vannak így. A monoton munkák idejére egy-egy önálló estet is bekapcsoltunk háttérzajként, melyeken sokat nevettünk, kissé félve is, nehogy a szomszédban dolgozó Petit zavarjuk ezzel, ám megnyugtatásul ő is velünk együtt nevetett. Mindig mindenkihez volt pár jó szava, megjegyezte az előző beszélgetések témáját, hogy lehessen honnan folytatni, legtöbbször maga kezdeményezte ezeket a társalgásokat. Nagy állatbarát volt, főleg az aranyos kismacskák tudták meglágyítani a szívét, nem csoda, hogy maga is két cirmos cica gazdája volt. Az utóbbi évek testi legyengülése szerencsére nem hatott ki Lajos szellemi egészségére, jó humorát továbbra is megtartotta, a nála tett látogatásokkor folyamatosan optimistán próbálta látni a világot, még ha ez nehezére is esett a sok testi fájdalom mellett. Nehéz lesz elfogadni a tényt, hogy nincs többé, hiszen nem lehet az, hogy egy ilyen jó ember, ennyi küzdelem után csak így elvétetik az élők soraiból.
Kedves Lajos, nyugodj békében! Az egész múzeumi kollektíva nevében mondhatom, hogy mindenkinek hiányozni fogsz és az emlékedet örökké őrizzük majd.
Tóth István