muzeumok-kiallitohelyek-csongrad
Múzeumok, kiállítóhelyek
Csongrád
Ellés monostor
Magyarországon a középkorban sok monostor volt, amelyek a történelmi események következtében elpusztultak. Alföldünkön manapság csak a régészeti feltárásoknak köszönhetően látható két román kori monostorrom, egy-egy régészeti emlékpark részeként. A Tisza árterébe eső Csongrád-Ellésparton hasonló kialakítását tervezi Csongrád városa, a régészeti feltárásokat végző Pávai Éva, és Ulf Morche építész tervei alapján. Az 1990-ben megkezdett ásatások eredményei alapján, a magas művészettörténeti értéket képviselő kőanyag megóvása érdekében a romok konzerválása, a falmaradványok restaurálása és rekonstrukciója, az Emlékpark kialakítása folyamatban van.
A monostor a XI-től a XVI. század közepéig állt fenn. Első írásos említése 1306-ból származik. Tulajdonosa az eredetét a honfoglaló Ond vezérre visszavezető Bor-Kalán nemzetség volt. A bencés, kora-keresztény bazilikát utánzó háromhajós román templom a XI. század végén épült. Északi oldalához kis sekrestye csatlakozott. A tatárjárás során jelentős pusztulás érte, de a XIII. század közepén újjáépítették. Ekkor a nyugati zárófalhoz két tornyot építettek, az elpusztult sekrestye helyére nagyobb méretű kápolnát emeltek. Ugyanekkor épült fel a kolostorszárny, melynek udvarán kút állt. A monostorhoz tartozó szolgálónépek számára külön temetőkápolnát építettek.
A templom körül és belsejében, valamint a temetőkápolnánál sok korabeli temetkezés került elő. A temetőket a feltárt leletek tanúsága szerint a XIII-XVI. század közt használták. Az épületek egy részét a XV. században három méter mély árokkal vették körül. A török uralom alatt a hely egyházi jelentősége megszűnt, az épületek tégláit és köveit a környék lakói elhordták, csak az alapfalak élték túl az idő múlását. A területen a XVIII. században dohánykertészet működött.
Tájház
A múzeumház, melyet 1985-ben rendeztek be Szűcs Judit és munkatársai, a városrészben élt halászok, hajósok, (hajó)ácsok, és kisparasztok lakberendezését mutatja be. A belsővárosi házak többsége állóhézagos deszkaoromzatú volt. A Tiszán a Kárpátokból leúsztatott fenyőfából hajóácsok készítették. A múzeumházat kétablakos változatában állították helyre.
A hátsó „öregház”-ban a századforduló lakberendezését láthatja a vendég. Az „öregház” szabadkéményes konyháját kenyérsütéshez rendeztük be. A pitarban álló vízpadon a főzőedények mellett helyeztük el a (vizes)korsókat, melyekben az 1920-as évekig a közeli Tisza folyó vizét szállították, ülepítették. A festett bútorú, sarkos elrendezésű szobában az asztalon a mángorlást (a vasalás korabeli módját) mutatjuk be.
A „nagyház” a harmincas évek berendezését tükrözi. A szoba szintén hagyományos sarkos elrendezésű, a két átlósan elhelyezkedő sarok közül az egyikben a kemence, a másikban az asztal és a kanapé áll. A szobát a fehérrel hímzett vászon ágynemű és függöny teszi díszessé. A csipkés vászontakaró a sublótról és a „tornyos” kaszliról sem hiányzik. A hátsó, vetetlen ágy a család legidősebb tagjának éjszakai és nappali fekvőhelye volt. A szobát vagy „tiszta házat” mindennapos alvásra, lakásra nem használták. Ezzel reprezentáltak.
A különálló mélyített kamrában 3 nemzedék háztartása tárgyaiból válogattunk. Ezt egészítettük ki a bortárolás és a kubikosmunka eszközeivel. A boros edények jelzik, hogy minden csongrádi embernek volt egy kis szőlője és bora. A kubikos szerszámok a csongrádi földmunkásokról adnak hírt.
Tari László Múzeum
A városban az első gyűjtemények a 19. század közepétől jöttek létre. Ezek egyike iskolai természetrajzi gyűjtemény volt, míg ezzel egy időben Kertész László ügyvéd, a város polgármestere, régészeti, madár- és tojásgyűjteményt alakított ki. A század végén Szivák Imre országgyűlési képviselő a helyi céhes emlékeket az Iparművészeti Múzeumnak adta át.
Farkas Sándor 1924-1926-ban gyűjtött tárgyairól (617 sorszámon 3089 tárgy) egy 1927-ben készült feljegyzés ad hírt.
A korábban különböző intézményekben, iskolákban őrzött muzeális értékű leletek, tárgyak, könyvek az 1956 októberétől működő városi múzeumba kerültek, ahol régészeti, helytörténeti és néprajzi gyűjtemények alakultak ki. Ezek mai nagysága egységenként 10-12 ezres nagyságrendű.
A múzeum 1989-ben vette fel Tari László fogorvos, amatőr helytörténész nevét.
